Király Erzsébet - Jávor Anna szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve 1997-2001, Művészettörténeti tanulmányok Sinkó Katalin köszöntésére (MNG Budapest, 2002)

TANULMÁNYOK / STUDIES - BUZINKAY Péter: A magyar aukcióügy kezdeteiről. A művészeti árverések engedélyezése 1910-1925 között

rendelkezéseit szó szerint alkalmazva ugyanis ez egy árverési egyeduralmat, monopóliumot jelentett volna. így értelmezve kifogásolta a törvényt Siklóssy László, a Szent György Czéh ügyvezető igazgatója is (aki maga is jogász volt) a Nemzeti Szalon 1912-es Almanachjában, ahol A művészeti aukció cím­mel közreadott rövid tanulmányában a következőket írta: „E törvény eddig nem volt végrehajtható; a kereskedelemügyi mi­niszter ily koncessziót még senkinek sem adott. És annak csak örülhetünk. Mert gondolatnak is félelmetes, hogy közgazdasági és művészeti életünk mai dagadó férfiizmaira adják rá a huszon­három év előtt vásárolt gyermekruhát. Helyes intézkedést csak a törvény eltörlésével vagy revíziójával tudunk elképzelni." 12 Ez az árverési monopólium tulajdonképpen egészen 1925-ig csu­pán papíron létezett, ugyanis a jogszabályok az ellene vétőkkel szemben semmiféle büntetést nem helyeztek kilátásba, így el­mondható, hogy korszakunkban a művészeti árverések jelentős része valójában jogszerűtlenül, a törvény rendelkezéseinek megfelelő engedély nélkül jött létre. A művészeti, műkereskedelmi terület mai szakemberének nehezen érthető ez a kizárólagosságról, árverési monopóliumról szóló rendelkezés. Valószínűnek tűnik azonban, hogy a törvény megalkotásakor, 1888-ban, elsősorban a zálogból ki nem váltott tárgyak árveréseire gondoltak, s nem az önálló, önkéntes mű­vészeti árverés intézményére. 13 Mindazonáltal ez a megoldás, az árverések egy helyen, hatósági felügyelet alatt történő össze­vonása - a művészeti árverések esetében is - korlátozta volna a visszaélések lehetőségeit, ahogy a kortárs Révai lexikon is meg­fogalmazta: az árverési csarnokok „emelik a vételi versenyt, és könnyebben ellenőrizhetővé teszik az árverési visszaéléseket". 14 Az árverezők ugyanis - mint mindig - a legfortélyosabb mód­szereket találták ki, hogy minél nagyobb haszonra tegyenek szert. Ezeknek a „fortélyoknak" pedig igen széles (volt) a skálája: hamis licitek, hamis vételi megbízások, összebeszélés útján való árfelhajtás, megtévesztő tárgymeghatározások, li­citlépcsők átugrása az árverésen, felhajtott leütési árak későbbi árdrágítás érdekében stb. 15 Bizonyára nem tévedünk, ha ezzel hozzuk összefüggésbe azt is, hogy a korabeli aukciós vállalkozások szinte kivétel nélkül igyekeztek valami „nemes cél" mögé rejteni az üzleti te­vékenységüket: a művészek pártolása, a középosztály vagyoni helyzetének megóvása, a magyar művészet bel- és külföldi megismertetése, a keresztény, nemzeti műveltség erősítése stb. Az olykor igen visszatetsző, gyors és nem egészen tisztességes haszonszerzést így igyekeztek a nagyközönség előtt szalonké­pessé, elfogadhatóvá tenni. 1910 áprilisáig, „A Szent György Czéh Magyar Amatőrök és Gyűjtők Egyesülete első műtárgy-árverése" megrendezéséig Magyarországon rendszeres művészeti árverést nem tartottak. Ettől kezdve a Czéh a belügyminiszter által jóváhagyott alapsza­bályára hivatkozva, minden további eseti engedély nélkül rend­szeresen évente négy-öt alkalommal megrendezte egyesületi művészeti, illetve régiség-árverését. Az árverések, bár évente átlagosan mintegy 100 ezer korona körüli forgalmat mutattak, 16 jelentős nyereséget nem hoztak, mégis bizonyították, hogy egy ilyen jellegű vállalkozás életképes. A lehetőségre természetesen felfigyelt a nagytőke is, és 1912 elején - kortárs értesülések sze­rint - a kereskedelmi miniszterhez árverési csarnok felállítására több kérelem is érkezett. 17 A kérelmezők közt maga a főváros is mint esélyes fellépett, de a miniszter az engedélyt végül senkinek sem adta ki, a törvény adta kizárólagossággal - a kereskedelem szabadságát nem korlátozva - egyetlen árverező vállalkozást sem ruházott fel. A főváros ugyanis még 1912. január 31-i közgyűlésén elha­tározta, hogy felállítja az árverési csarnokot, 18 melynek részletes üzleti szabályzatát is kidolgozta (1912. dec. 18-i közgyűlésen fogadták el), s azt jóváhagyás végett a kereskedelmi miniszter­nek fel is terjesztette. 19 Az ügy azután itt évekre el is akadt, mi­vel a benyújtott tervekkel a kormányzat nem tudott azonosulni. Érdekes és a téma szempontjából fontos adat, hogy a Szent György Czéh még 1912 áprilisában levélben fordult a „Nagytekintetü székesfővárosi tanácshoz", melyben kérte, hogy „e nagy fontosságú kulturális ügy" terén szerzett érdemeire, tapasztalataira és gyakorlatára való tekintettel „az árverési csarnok művészeti részének vezetését" a tanács „reá bízni méltóztassék". 20 A főváros erre természetesen, mivel az engedélyt maga sem kapta meg, érdemben válaszolni nem tudott. Tanulságos viszont, hogy mikor a Szent György Czéh egy 1914. június 14-i keltezésű levelét, melyben fenti ajánlatát, illetve kérvényét megismétli, az árverési ügyekben illetékes tanácsi XV. (köz­gazdasági) ügyosztály 1915 márciusában véleményezi, azt írja, hogy „az ügyet mi vagyunk illetékesek elintézni, s azt a csatolt tervezet szerint kívánnánk megtenni". 21 A fenti levél, bár 1914. júniusi keltezésű, de csak 1915 már­ciusában érkezett a székesfővárosi tanácshoz, tartalmát tekintve árverés megrendezésére vonatkozó engedélykérelem volt. A két keltezés közti eltérésből és külső forrásokból tudjuk azonban, hogy 1915-16 folyamán egy műkereskedő feljelentése nyomán tisztességtelen piaci magatartás vádjával vizsgálat folyt a Czéh ellen. Az egyesületi ügyekért felelős belügyminiszter és a város, mint a közönség érdekeit képviselő hatóság által kö­zösen lefolytatott vizsgálat menetéről és eredményéről sajnos iratok nem állnak rendelkezésre, 22 csupán a sajtóból értesülünk, hogy a belügyminiszter hivatali elődje, Andrássy Gyula gróf elnöksége és Bárczy István polgármester társelnöksége alatt álló egyesület ellen a vizsgálat „minden különösebb baj nélkül fejeződött be". 23 Gyanítható tehát, hogy az egyesület a levelet korábbi keltezéssel ellátva a feljelentés nyomán adta be a fővároshoz. A vizsgálat során nyilvánvalóvá kellett válnia a helyzet rende­zetlenségének, melyet - nem tudni pontosan, miért csak 1917 első hónapjaiban - a Szent György Czéh piaci egyeduralmának a megtörése követett. 1917 februárjában ugyanis már nem csupán a Czéh kérvé­nyéről határozott „Budapest székesfőváros tanácsa", melyben az engedélyt meghatározott feltételekhez kötötte, 24 hanem hasonlóképpen hamarosan „Ernst Lajos budapesti lakosnak, az Ernst-múzeum tulajdonosának" is megadták az „aukezió-enge­délyt" (1917. március). 25 Az engedélyben a tanács kitért a bejelentési kötelezett­ségre (3 nappal az árverés előtt a kerületi elöljáróságnál és a székesfővárosi tanácsnál a helyszín, az időpont megjelölés­ével, és pontos tárgyjegyzékkel), a visszaélések kiküszöbölésére (hatósági felügyelet a tanács részéről, összeférhetetlenség, tisz­tességtelen haszonszerzés tilalma stb.), valamint az engedélydíj százalékarányos megállapítása miatt a pontos könyvelésre. (Ez lényeges pontja volt az engedélynek, mint ahogy a kortárs Radványi László éles szemű kritikájában is megfogalmazza:

Next

/
Oldalképek
Tartalom