Király Erzsébet - Jávor Anna szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve 1997-2001, Művészettörténeti tanulmányok Sinkó Katalin köszöntésére (MNG Budapest, 2002)

TANULMÁNYOK / STUDIES - KIRÁLY Erzsébet: Pogányság és Megváltás. Csók István nagybányai tematikája és a mítoszkereső századvég

Bölcselkedése a művészetvallás, a zseniesztétika, a világfájdalom vagy világbánat, a szenvedéskultusz és a természetmisztika fogalomkörében mozog. O is él a nagy vallások esszéisztikus összevetésével. Az emberiség hitrendszereit úgy tekinti, mint művészi formába öntött morális tanításokat, isteneiket pedig mint az emberiség prófétáit, a mindenkori tömeg fölé emelkedő zseniket. „Mióta Jób kínos vonaglások közt az Istennel vetekedett, mióta Salamon király a hiúságok hiúságáról elmélkedett, mióta ismerjük Sophokles megható kesergését, hogy legjobb nem születni, és mióta a monda ókori hajósai hallották ama kétségbeesett siránkozást, hogy »meghalt a nagy Pán!«, mióta Jézus és Szákjamúni az ember gyöngeségét és a világi örömek hiábavalóságát hirdették: le egészen napjainkig, Schopenhauer buddaisztikus etikájáig, Byron erkölcsi csömöréig, Musset halhatatlan »Solitude«-jéig, Turgenyev fatalizmusáig, mindenha voltak lelkek, akik a világot számonkérték szenvedéseikért..."

40 - vezeti be Reviczky Századunk pesszimizmusa című késői tanulmányát. A nagy próféták, mert a legtisztábban látják a világ „mindig így volt és mindig így lesz" nyomorúságát, hajlamosak leginkább a világfájdalomra. Azonban ők nemcsak látnak - véli Reviczky -, hanem belátnak is; tudásuk bölcs felülemelkedés, amit költőnk a szó esztétikai értelmében humornak is nevez. Az akaratnak engedelmeskedő szenvedélyeink úgymond fájdalmat és búbánatot okoznak, de a keserűséget e belátás elveszi, s egyszersmind türelemre tanít. Az akarat és a szemlélet eme szétszakítottságának eredményeként áll elő a melancholia, az író ízes fordításában a „búsvidámság". Mivel Reviczky sem egységes elméleti rendszert, sem kötött módszert nem követ, fogalmait mi is csak körüljárni tudjuk. A melancholiát nevezi „balzsamnak" is, illetve a betegségből való „lábbadásnak", sőt igazságtevő bírónak, „ki a bánatot a legnagyobb lelki nyugalommal szabadon bocsátja".

41 Mindezek együtt megfelelnek annak a homályos képzetnek, amelyben a századvég művésztársadalmának köznyelve a szenvedést a tudással összekötötte. Szenvedés és tudás a költő, azaz a zseni terhe és előjoga. Költő pedig minden belátó bölcs, aki önalkotta világban él, és akiben a fantázia teremtő ereje lakozik. „Most is vannak próféták, csak nevök változott meg idővel, s ha majd sok ezer év múlva új bibliája lesz utódainknak, a nagy költők lesznek eme biblia prófétái. Mindezeket azért mondom el neked, hogy ismerd el, miszerint az emberi lélek Homér és Jób óta nem változott s a nagy szellemek mind egy családból születtek."

42 A nagy szellemek jellemzője az ambíció, illetve az „a türelmes, vértanúi erőslelkűség", amellyel ők ambíciójuk kedvéért a lemondást gyakorolják. „Az ambíció felfogja a szellem becsét egész valódiságában, s megszenteli a lelket, mint egy isteni kinyilatkoztatás. Ez az a szentlélek, mely a szellem apostolai közé leszáll s oly nyelvre tanítja meg őket, mely ugyan előbb is élt lelkükben, de öntudatlanul. - A régiek vateseknek, prófétáknak nevezték költőiket."

43 Ugyanakkor Reviczky az ambíciót nem tekinti egyszerű dicsvágynak, mert annak kívül kell lennie az akaraton: az ambíció mintegy öntudatlan szellemi működésként, inspirációként lép fel.

44 Csak nagy szellemek sajátja lehet, s az alkotás-teremtés kiváltságához kötődhet. „Jézus, Michel Angelo, Shakespeare, Beethoven, Schoppenhauer [sic!] körülbelül a genie valamennyi kasztját képviselik. Az ambíció azonban mindig egy és ugyanaz: az önbizalom emelkedett hangulata, az én megismert nagyságának őrületes ihletése..."

45 Látnivaló, milyen nagy morális várakozással volt az emberiség sorsát felvállaló bölcselkedés a 19. század végén a művészet iránt. Ennek köszönhetően folyamatosan a szakralitás nyelvifogalmi közegében mozgunk. A Reviczkynél optimistábbakban ugyanakkor már magába a kultúrába és a haladásba, mint megváltó erőbe vetett hit is megszólal, azaz a teljes evilágiság vallása. Reviczky nézeteiben is keveredik a küldetéstudatú idealizmus és a kétségbeesett számvetés a reálvilággal, ami számára az élet esztétikailag is átélt rútságával volt azonos. Az 1870-es évek közepétől haláláig a konstans Schopenhauer-hatás, a német klasszika görögségtisztelete, a Junges Deutschland körének - ahová Heine és Börne is tartozott - szabadelvű kriticizmusa, a Jean Paulra támaszkodó humorelmélet, valamint a romantika pátosza és iróniája játszott nála egymásba, s ezek idővel a pozitivista determinizmus tanával színeződtek. Egész felfogását áthatotta azonban az intézményes vallásokkal szembeni szkepszis. Előzményei olyan óriási közönséghatást tett olvasmányok lehettek, mint David Friedrich Strauss Das Leben Jesu (1835), illetve Ludwig Feuerbach Das Wesen des Christentums (1840), Grundsätze der Philosophie der Zukunft (1843) és Theogonia (1857) című müvei. A bibliai hagyományt kritikai módszerrel vizsgáló tübingeni teológus, Strauss a valódi, a történeti Jézust kereste, de arra jutott, hogy az evangéliumok nem állják ki a hitelesség próbáját. Mindazonáltal, ha történeti nem is, de művészi igazság megilleti őket. Az evangéliumok Strauss szerint mítoszok, azaz költemények, s mint ilyenek közvetett, szimbolikus értelmükkel szólnak hozzánk. Feuerbach „teológiája" szerint az Istenben az ember rejlik. Isten meghatározottságai, a mindentudás, a tökéletesség, a szeretet valójában az ember intellektuális, morális és emocionális szükségletei. Istennek tudata az ember öntudata. Isten megismerése pedig az ember önismerete. A vallásban az ember valójában önmagához viszonyul: pontosabban önnön lényéhez mint másik lényhez. Feuerbach „harcos, emancipatorikus humanizmusa"

46 fordít az ember és Isten tradicionális bölcseleti hierarchiáján. Az embert és a természetet teszi Isten (azaz másképpen a gondolkodás, vagy ha úgy tetszik, az eszme) elé. Az önmagára találó, egész embert kívánja megragadni, tökéletességre és szeretetre való vágyában, de érzéki-testi-természeti voltában, azaz ínségével, embertársaira utaltságával együtt. Friedrich Theodor Vischernél. aki mindezt hatalmas esztétikai építményébe illesztette bele, az istenek és a mítoszok a „költői hitben" nyerik el újra értelmüket, éspedig a képzelet működtetése révén. „Minden eleven szellem végrehajtja ma is és minden elkövetkező jövőben azt az aktust, amelynek a vallások istenei a létüket köszönhetik; a különbség csupán az, hogy fantáziánk teremtményei számunkra már nem valóságos lények. Annál kevésbé vitatható el az igazi művésztől és a költőtől, de az értelmes szemlélőtől sem az a képesség, hogy a történeti mítosz valójában már nem hitt alakjait új életre keltse, hogy teremtésük már bevégzett aktusát megismételje."

47 Srauss és Vischer mítoszszükséglete a teológiától el, a művészet felé mutatja az utat, s felmerült már őelőttük is. A jénai romantikusok, azaz a Schlegel-testvérek, Novalis, Schelling félteni kezdték az embert az ősi mítoszok elsorvadása és a felvilágosodás hozta józanság miatt. Magát a legtágabb értelemben vett költészetet, azaz az ember transzcendentális-metafizikai