Király Erzsébet - Jávor Anna szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve 1997-2001, Művészettörténeti tanulmányok Sinkó Katalin köszöntésére (MNG Budapest, 2002)

TANULMÁNYOK / STUDIES - ÚJVÁRI Péter: Giotto doktrínája, avagy miért lett a művészetnek elmélete

della Podestában festett. A firenzei változat elpusztult, de egy redukált relief-változata fönnmaradt az 1327-ben elhunyt Guido Tarlati arezzói síremlékén. Ezen a község polgárai igyekeznek a szakállas férfialakként megszemélyesített communét megfosztani köpenyétől, pálcájától, cipőitől és erszényétől, aminek az a lapidáris olvasat adható, hogy az önérdek jogi, gazdasági és politikai értelemben is aláássa a közérdeket. Érdekesebb viszont, hogy ez a mégoly lapidáris igazság 1300 körül nyert csak hangsúlyos megfogalmazást a köztársasági államforma első apologétáinál, s Giotto padovai, illetve firenzei kompozíciót tekinthetjük a maxima első képi megfogalmazásainak.

60 Még ennél is kevesebb bizonyosat tudunk A keresztény hitnek a Guelf Párt firenzei palotájában megfestett allegóriájáról - csak a helyszín alapján sejthető, hogy ez is inkább politikai allegória lehetett,

61 ahogy Az Egyház hajója gigantikus római mozaikjának is nyilvánvaló propagandisztikus célja volt (ahogy ez már a San Pietro átriumában elfoglalt helyéből és irdatlan méretéből is következik).

62 Ám minél inkább a jó száz évvel később élt Ghiberti információira vagyunk utalva, annál inkább erősödhet meg bennünk a gyanú, hogy bármily megbízhatónak is tekinthető Ghiberti a fennmaradt, illetve trecento források által is igazolt művek esetében, szükségszerűen ő is ki volt szolgáltatva annak a legendaképződésnek, amelynek legfontosabb összetevőit próbálom itt számba venni. Ghiberti például arról számol be, hogy Giotto Anjou Róbert szolgálatában egy Híres Embereksorozatot festett Nápolyban (Molto egregiamente dipinse la sala del re Uberto de' uomini famosí). Tény, hogy Anjou Róbert ezirányú érdeklődése jól dokumentált, tehát a dolog ebből a szempontból egyáltalán nem elképzelhetetlen, sőt, egy uomini famosi-sorozat ekkortájt alighanem az ő udvarában a legvalószínűbb.

63 Tény továbbá, hogy több firenzei kódexben is fennmaradt egy, a 14. század közepére datálható szonett-ciklus, amelynek kilenc szonettje egyértelműen egy festett Híres Emberek-sorozat egy-egy alakjára íródott. Ezek: Nagy Sándor, Salamon, Hektor, Aeneas, Achilleus, Paris, Héraklés, Sámson és Caesar. Ezek az illusztris férfiak nyilvánvalóan nem a három zsidó, három pogány és három keresztény hősből álló Kilenc Vitéz (Neufs Preux) sémáját követik, hanem inkább a petrarcai viri illustres tematikájához (ókori harcosok és hadvezérek) állnak közel. Talán ezért is tulajdonították e szonetteket egy ideig - alaptalanul - Petrarcának.

64 Mivel „úttörő" és a reneszánsz hírnév-kultusza szempontjából alapvető jelentőségű munkájához, a De viris illustribushoz Petrarca csak 1337-ben, tehát Giotto halálának évében kezdett hozzá,

65 egy Giotto által 1328 és 1333 között festett hasonló sorozat nem kevesebbet jelentene, mint hogy Giotto e téren még az avantgárdnál is avantgárdabb volt. Tény ellenben, hogy Petrarca, aki 1341 és 1343 között Nápolyban tartózkodott, és a Giotto által kifestett királyi kápolnáról külön is megemlékezett, ilyen sorozatot nem említ, pedig ha valakitől, hát tőle ez igazán elvárható volna. Tény továbbá, hogy bár Giotto nápolyi tevékenységéről meglehetősen sok irat maradt fönn, melyek időben nápolyi tartózkodásának egészét lefedik, ám ezekből az derül ki, hogy Giotto mindvégig a capella secreta és a capella regia kifestésével foglalkozott, márpedig egy ilyen ciklus előfordulása ezekben enyhén szólva nem valószínű.

66 Természetesen nem zárható ki, hogy Ghiberti értesülése mégis hitelt érdemel, és csak a különös balsorsnak és a szerencsétlen véletlenek összjátékának tulajdonítható, hogy Giotto nápolyi Híres Emberek-sorozatáról korabeli forrás nem beszél.

67 Eredeti kérdésünk szempontjából ez tulajdonképpen nem is annyira lényeges. Ha ugyanis arra vagyunk kíváncsiak, hogy a trecento végére miért épp Giotto lett A Festő, akkor persze hogyne számítana, hogy valóban festett-e Nápolyban egy ilyen sorozatot, de még inkább számít az, hogy Ghiberti, illetve a Ghiberti által szavahihetőnek tekintett informátor ezt hitte. Hitük ráadásul nem volt teljesen megalapozatlan, ugyanis Giotto akár festhetett is volna ilyet - Milánóban például valami nagyon hasonlót festett. Persze a milánói mű is elpusztult, de egykorú meglétére, témájára és Giotto szerzőségére sokkal megalapozottabban következtethetünk, mint a nápolyi uomini illustri esetében.

68 A Viscontik udvari káplánja (és utóbb Milánó érseke), Gualvaneus de la Fiammá a Viscontik viselt dolgairól szóló, az 1327 és 1342 közötti éveket felölelő krónikájában az 1335-ös évnél leírja azt az épületkomplexumot, amelyet Azzö Visconti akkortájt építtetett: a kápolnát, a harangtornyokat, a sekrestyét, a kutakat, a klastromot stb. Többek közt ismerteti a sala magnál is, amelyben „a Hiábavaló Dicsőség van megfestve", valamint „pogány fejedelmek", mint például Aeneas, Attila, Hektor, Héraklés és mások egy keresztény fejedelem, Nagy Károly, továbbá maga Azzö Visconti társaságában. Az aranytól és azúrtól ékes freskók figurai „oly szépek és művészi kidolgozásuk olyan finom, amilyet az egész földkerekségen nem találni" (in tanta pulchritudine et tarn suhtili artificio, sicut in toto orbe terrarum non contingeret reperiri).

69 „A régi királyok azért ékesítették palotáikat aranyból vagy értékes kövekből lévő, illetve művészi kidolgozású csodálatos alkotásokkal, hogy ámulatba ejtsék a látogatókat", írta Dante a stupor kapcsán, Boccaccio pedig egy álombéli palota festményeinek szépségét érzékeltette azzal, hogy emberi kéz nem festhetett ilyet, „hacsak nem Giottóé". A milánói sala magna festett díszítményeinek nagyszerűségét Fiammá egy hasonló poétikus túlzással érzékeltette, amely topikus jellege révén az értő olvasó számára azonnal felidézte azt a stuporl, amelynek kiváltása a terem egyik legfőbb funkciója volt. Fiammá Giotto nevét nem említette. Bár Milánó jövendő érseke az ábrázolást Vanagloriának nevezte, Azzö Visconti a saját dísztermében aligha azért örökíttette meg magát régmúlt idők nagyhírű harcosainak társaságában, hogy látogatóit a hírnév hiábavalóságára emlékeztesse. A Fiammá által leírtak inkább egy olyan programra utalnak, amelynek témája a humanista értelemben vett dicsőség, vagyis a „világi dicsőség", a gloria mondana volt. Ghiberti Giotto művei között felsorol egy gloria mondanál, de tőle szokatlan slendriánsággal nemhogy az épületet, de még a várost sem nevezi meg (è di sua mano una gloria mondana). Azonban ha Giotto valóban festett egy gloria mondanál, akkor az nagy valószínűséggel a milánói kellett legyen. Giovanni Villani ugyanis arról számolt be, hogy Giottót Firenze városa 1334 közepe után Milánó urához küldte, ahonnan csak 1337 elején bekövetkezett halála előtt, tehát valószínűleg 1336-ban tért haza. Fiammá krónikája Azzó Visconti palotáját - összes kapcsolt részeivel - az 1335-ös évnél ismerteti. Az időpontok túlságosan egybevágnak, s noha lehetséges, hogy az „egész földkerekségen" párját ritkító festett dekorációt nem az akkor éppen Milánó uránál időző Giotto alkotta de nem valószínű.