Király Erzsébet - Jávor Anna szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve 1997-2001, Művészettörténeti tanulmányok Sinkó Katalin köszöntésére (MNG Budapest, 2002)

TANULMÁNYOK / STUDIES - GOSZTONYI Ferenc: „Ö tisztán franczia mesterének szárnyaira helyezkedik." Hampel József és Tagányi Károly vitája 1884-ben

érintkezésben éppúgy, mint a politikában felfedezhető. „Más szavakkal - mint azt e törvény fölfedezője Taine kilencz népnél, a civilisatio legfőbb képviselőinél, történetük legfontosabb phásisaiban, a mathematicus biztonságával kimutatta - ugyanazon időben ugyanaz a styl, mely a művészetben uralkodik, különböző nevek alatt, az irodalom, politika s társadalmi élet minden nyilvánulásaiban egyformán jelentkezik. így állván a dolog, a styl nem egy-két művész találmánya, hanem az minden nemzet egyéni complexumából fejlett ki, vagyis az a styl sajátja, azt tehát nem hozhatták he sehonnan, mert hisz ott a saját földjén önnönvilágából fakadV.

[S A későbbiek szempontjából kulcsfontosságú lesz a második mondat, nem véletlenül kurziválta Tagányi, jelentőségére azonban csak a vita későbbi szakaszában derült fény. Cikke végén a történész még megjegyezte, bár a bizonyítással adós maradt, hogy a dolgok ilyen összefüggésének, „a stylek ez egységének, e közös szellemvilágnak" végső oka is a kereszténységben rejlik: „ahogy már [...] alapítója is megjósolta, hogy tanaiból egy akol lesz, egy pásztor!"

16 Hampel nem törődött Tagányi több nekifutásban előadott mondandójának árnyalataival, amikor olvasóinak tömören öszszefoglalta, hogy mit értett ki a történész szavaiból: „És vajon melyik az az új törvény, mely a mesteréért rajongó tanítvány képzelme szerint a nagy kulcs magyar műtörténelmünk homályos rejtélyeihez? E törvény az, hogy a stílus minden nemzet egyéni complexumából fejlett, hogy az csak egyik nyilvánulása a kor geniusának, és összhangzásban áll az anyagi és szellemi műveltség egyéb tényezőivel és nyilvánulásaival."

17 Hampel szerint ez meglehetősen kevés, bár kétségtelenül igaz, aminél jóval többet tudott már a Taine előtti bölcselet is, nem is szólva arról, hogy mindez régóta olvasható a történész által szemlátomást sosem forgatott művészettörténeti szakirodalomban is. De annyit szívesen elismert, hogy jó az ízlése a „merész hegymászónak" (vagyis Tagányinak), hogy útban „az üresség országa felé" a szellemes franciát választotta vezetőjéül.

18 Ezzel, reményei szerint, búcsút is vett a fiatalembertől, és példáját intő jelnek ajánlotta másoknak is, nehogy úgy járjanak, mint az „újdonsült laikus":

19 „O tisztán franczia mesterének szárnyaira helyezkedik. Bűvösnek vélt elméletbe kapaszkodik, messze elröpül fejeink fölött, és kalandos bolyongásai korszakos fölfedezéseit lerakja a merészeket ölelő Századok hasábjain [...]. Legyen az ő példája tanúság reá, hogy a phrásis nem üdvözít!"

20 Tagányi, ha elégtételt akart sérelmeiért, Hampel cikkét nem hagyhatta válasz nélkül: a Válasz Hampel József úr czikkére a Budapesti Szemlében jelent meg.

21 Tagányi - ez válaszának kevésbé érdekes része - Hampeléhez méltó retorikával parodizálta vitapartnere „német észjárás"-át és pedáns stílusát: „Alig van egy sora, melyben latin mükifejezést nem használ vagy ilyen szavakat: szakvilág, szakkérdés, szakíró, szakszempont, szakkedvelő, s a jó Isten tudná, hány szakmicsodát?"

22 Ennél persze fontosabb szempontunkból az, hogy Tagányi továbbra sem fogadta el a stílusvándorlás elméletét és különösen nem Hampel ötszörös keleti befolyásról szóló konstrukcióját.

23 Szerinte mindez csak arra jó, hogy a magyarok keleti eredetéből levonható következtetések jelentőségét tompítsa. Azt azonban készséggel elismerte, hogy valóban Taine müveinek tanulmányozása adott neki erőt, hogy ellenvéleményét kifejtse. Bár hozzátette, kétli, hogy Hampel valaha is figyelemmel tanulmányozta volna Taine-t, akit - ez Tagányi óvatos becslése - ezer olvasójából jó, ha egy jól ért, a többiek, akárcsak vitapartnere, csak szellemes stílusáért és nem bölcseletéért lelkesednek: „Mi több, édes Hampel úr! Mit szól ahhoz, hogy noha műveiben Taine a naturálismus egész philosophiáját megírta: ezt senki, még maga Zola sem tudja!"

24 Tagadhatatlan - amint azt az iménti példa is mutatja -, hogy Tagányi a vita hevében sokszor kissé komikus hévvel vagdalkozott, de olykor Hampel kijelentései is mosolyogtatóak: (kioktató lendülete néha őt is bajba sodorta (első cikkéből idézem): „Taine nem ismeri a magyar műtörténet anyagát; az emlékeket, az irodalmi kútfőket s a hazai szakirodalmat, és ily előzmények nélkül nem is merészelt soha sajátos hazai művészeti problémáinkról nyilatkozni."

25 Tagányi perdöntőnek szánt érvét is Hampel Taine-olvasatának felületességére építette: szerinte nemcsak az bizonyítja, hogy a régész nem értette meg a francia bölcselő műveit, hogy a művészetet nem a természet, hanem az antik művek utánzásából eredezteti,

26 hanem főképp azzal árulta el magát, hogy a stílusok alakulásának Taine-féle elméletéről beszélt. Pedig, hangzott Tagányi meghökkentő vallomása, „Taine [...] soha egyetlen sort sem írt erről. Ezt az elméletet, bocsánatot kérek, én voltam bátor felállítani."

27 És ez az a pont, ahol a Styl és történelem már idézett, Tagányi által dőlt betűvel kiemelt kulcsmondata értelmet nyer. Eddig ugyanis Tagányi figyelmes olvasója joggal érezhetett logikai zavart, össze nem illést, a Taine müveiben olvasottak és a látszólag abból levezetett, kurzivált mondat között: most végre kiderült, hogy az a mondat nem a franciától származik (bár a szöveg ezt a látszatot keltette), hanem az a fiatal magyar történész saját miliőelméletének foglalata! Tagányi másodszorra már felfedezésének genezisébe is bepillantást engedett, elmondta, hogy saját elméletét Taine teóriájának ellentmondásaiból fejlesztette ki: Taine ugyanis angol irodalomtörténetének bevezetőjében azt állította, hogy a reneszánsz Itáliából került Angliába, majd ugyanezen müvében később arról írt, hogy a korabeli angol erkölcs és a társasági élet is ugyanolyan volt, mint az itáliai. Tagányi szerint a stílus mindenütt helyben, az adott nép jelleméből, karakteréből születik, és végső soron nem más, mint az értelem vagy az érzelem kifejezése: az angolnak sem kellett tehát a reneszánsz stílust máshonnét átvennie, „az vagy meg volt benne, vagy sem."

2S Válaszcikke végén Tagányi még azt kérte Hampcltől (nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy hangjába ekkor már némi kétségbeesés is vegyült), hogy árulja el, miért nem fogadja el érvelését, ha az logikailag az általa is méltányolt Taine-féle elméletből következik: „De különben, ha Hampel úr maga is igaznak találja a Taine törvényét, miért szidja phrásisnak az én elméletemet."

29 Majd némileg már higgadtabban és lelkesült hangon felszólította olvasóit, hogy szeressék az igazságot, és vele együtt kacagják ki a „nagyképű tudományt."

30 Hampel a Budapesti Szemle szerkesztőjének szívességéből láthatta Tagányi újabb írását, még mielőtt az a nyomdába ment volna, így azonnal válaszolni is tudott rá. A Tagányinak szánt pár sor a Válasz alá szerkesztve, cím nélkül jelent meg. Hampel egyáltalán nem reagált Tagányi saját elméletéről tett vallomására (pedig ez igen érdekes lehetett volna), hanem szigorúan csak azt közölte, hogy „az a priori megszerkesztett elméletet a «magyar stilus« keletkezéséről most is phrázisnak tartom".

31 Ezzel a vitát a maga részéről le is zárta mindaddig, amíg vitapartnere nem áll elő konkrét bizonyítékokkal a magyarországi műemlékek köréből azt igazolandó, hogy „a magyar genius csakugyan