Király Erzsébet - Jávor Anna szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve 1997-2001, Művészettörténeti tanulmányok Sinkó Katalin köszöntésére (MNG Budapest, 2002)

TANULMÁNYOK / STUDIES - GOSZTONYI Ferenc: „Ö tisztán franczia mesterének szárnyaira helyezkedik." Hampel József és Tagányi Károly vitája 1884-ben

teremtett művészi stílust".

32 Tagányi erre a felszólításra - úgy tudom - nem reagált, és a szerkesztői lábjegyzet szerint a folyóirat is berekesztette az e tárgyú vitacikkek közlését.

33 Ettől azonban a vihar még nem múlt el. 1885-ben jelent meg a Nemzeti Múzeum érem- és régiségosztálya írnokának, későbbi őrének, Réthy Lászlónak Magyar Styl című kis könyve.

34 A karcsú kötet élén Tagányi Réthyhez írt „Kedves barátom!" megszólítással kezdődő levele áll. Tagányi a kis alakú füzetben másfél oldalt épphogy kitevő írásában a tudomány és a poézis között álló korlát ledöntésének szükségességét tárgyalta. „Századunk legnagyobb vívmánya ez lesz" - hirdette az unióról Tagányi, és a „harcz" eredményeképp tudományos megfigyelésektől ihletett költőket és a tekintély uralma alól szabadult, a „phantásia szövétnekénél" igazságot kereső tudósokat ígért.

35 A szövegből kielemezhető, hogy a nyílt levél fogalmazásakor Tagányi még a pár hónappal korábban Hampcllcl folytatott vitája lázában élt. Fantáziáját szemmel láthatóan megragadta Hampel már idézett parittya-hasonlata, mert írását a következővel zárta: „Könyved, ha mindjárt gyönge parittyakő is e tusában, melyet az új tudomány ví a régivel, [...] hirdeti, hogy a küzdelem nálunk is megkezdődött."

3

'' Az előszó nélkül a Magyar styl átlagos és teljesen ártalmatlan eszmefuttatásai bizonyára senkit sem érdekeltek volna a szerző ismerősein és talán múzeumi felettesein kívül, de Tagányi beköszöntője elég volt ahhoz, hogy „ügy" legyen belőle. A könyvről éles hangú recenzió jelent meg a Budapesti Szemlében.

37 A fiatal történész körül egyre fokozódó felhajtás csalhatatlan jele, hogy a bírálat hangsúlyosabban foglalkozott a bevezető szöveg, mint a kötet szerzőjének személyével, és a recenzens (szerintem Hampel), Réthy teljesítményét is csak az előszó fénytörésében bírta látni: „Megvalljuk, az egész kísérlet jobb benyomást tett volna ránk a kihívó előszó nélkül, melyet a szerzőhöz levél alakban barátja, Tagányi Károly úr intézett."

38 Továbbá: „Réthy úr füzete, még ha gyarlóbb lenne is, mint a milyen, akkor sem érdemelte volna meg, hogy oly visszás benyomással kezdjünk olvasásához, a minőt ez előbeszéd éretlen nagyzása hagy bennünk."

39 S mindez azért, mert Tagányi egy minden konkrétumot nélkülöző, oldott hangú bevezetővel tisztelte meg barátját, olyannal, amelyben nem került szóba sem Taine, sem más tekintély. Tagányi kiengedte a szellemet a palackból, és elveszítette felette hatalmát, minden visszafelé sült el: joggal érezhette magát ezekben a hetekben üzöttnek. A Szemle recenzense sem mulasztotta el feledékenyebb olvasóit emlékeztetni, hogy honnan ismerik a fiatalember nevét, és Taine mellé odaállította neki Zolát is: „A tanítványok gyakran kompromittálták már mestereiket; de oly mértékben, mint a hogy Taine-t Tagányi úr itt nálunk agyonképviselésscl fenyegeti, még bizonyára kevésszer. A modor vagy inkább modortalanság, mellyel tavaly Stíl és történelem czímen tudományos hiszekegyjét elmondta az ötvösmükiállításról, s az eszméknek az a zavara, mellyel mostani nyilatkozata jeleskedik: inkább Zolára, mint Taine-ra emlékeztetnek."

40 Ugyancsak 1885-ben jelent meg Tagányi recenziója Pasteiner Gyula A művészetek története a legrégibb időktől napjainkig (1885) című könyvéről a Hampel által szerkesztett Archaeologiai Értesítőben.

41 Nehezen értelmezhető, megkockáztatom, barátságtalan gesztus volt a szerkesztő részéről, hogy megjelentette az írást: abban ugyanis Tagányi ugyanazokat a vádpontokat olvasta Pasteiner fejére, amelyeket Hampel alig egy éve részletekbe menően és szenvedéllyel cáfolt. A bírálat szókincse is ismerős, Tagányi mindjárt azzal kezdte kifogásai sorolását, hogy bejelentette: „egész szárazon ki kell mondanunk, hogy [Pasteiner] könyve ránk a chablon hatását tette."

42 Tagányi ezúttal is Taine nyomán haladva fejtette ki álláspontját, és Pasteiner kötetének elméleti szerkezetét bírálta: „a szerző [..,] úgy hat ránk, mintha Comte, Darwin, Buckle, Taine rá nézve hiába születtek volna, s mintha az éghajlatnak s az egész környezetnek hatását az ember összes tevékenységére most hallaná először."

43 Majd hosszasan fejtegette, hogy Pastciner munkáját a fentiek segítségével miként lehetne megjavítani, és csak a lényegre koncentrálva közel nyolcszáz oldalasról füzetnyi méretűre rövidíteni. Csak mosolyogni lehet azon, ahogy a már idézett parittya-hasonlat után a Tagányi-Hampel vita egy újabb, ismerős fordulata is felbukkan a szövegben: még Hampel írta dühében azt, hogy Tagányi a magyar és külföldi szakirodalmat is csak „Taine szemüvegén (!) látta",

44 ezúttal Pasteinertől kérdezte a történész, hogy miért teszi nevetségessé magát azzal, hogy „a maga zöld pápaszemén keresztül zöldnek látja azt, ami tulajdonkép fehér".

45 A bírálati szövegben egyik szín sem jelentett konkrétan semmit (ráadásul Pasteiner nem is volt szemüveges), a költői képet Tagányi csak illusztrációnak szánta ahhoz, hogy a „pozitív" és a „chablonszerű" művészettörténet különbségét megvilágítsa. Ez a definíció, az eddigiekhez képest, új elem írásában. Tagányi ellentétpárokat állított fel: eszerint a pozitív műtörténet magyaráz és megfejt, számára minden a race-ra, a miliőre és a moment-ra tekintettel relatív; a sablonszerű művészettörténet ezzel szemben ítél és gáncsoskodik, továbbá normatív módon mindent az abszolút széphez viszonyít. Az 1884-es Hampel-Tagányi vitát nem követte 1885-ben Pasteiner-Tagányi-vita. Pasteiner nem válaszolt a kritikára. 1886. február 26-án olvasta fel Pasteiner Gyula az Országos Régészeti és Embertani Társulat ülésén A nemzeti elem a régi hazai művészetben című dolgozatát.

46 Előadását az 1884-es ötvösmű-tárlat alkalmával készített fényképekkel illusztrálta. Pasteiner nagy ívű eszmefuttatásának végkövetkeztetése az a később elhíresült kijelentése volt, miszerint: „a nemzeti jellegű elemek hazai művészetünkben csak igen szűk körre szorítkoznak. Tényleg nemzeti művészetről az építésre és a művészi iparra vonatkozólag szó sem lehet. Ezt nem is vitatja senki, a kinek véleménye csak némileg beszámítás alá esik."

47 Minket ezúttal nem Pasteiner fejtegetései érdekelnek,

48 hanem az előadást követő nyilvános vita. A megbeszélés első felszólalójaként Boncz Ödön azt javasolta, hogy a magyar ízlést, csakúgy mint általában más keleti népekét, ne az építészetben, hanem a viseletben és annak díszeiben keressék. Henszlmann Imre csatlakozott Pasteiner nézeteihez, hogy „nincs magyar stílus", de kiigazító és kiegészítő megjegyzéseket is fűzött előadásához. Szendrei János velük ellentétben a „magyar nemzet sajátos geniusára" hivatkozott, amely főleg a népköltészetben és a dalokban érvényesül. Hasonlóan nyilatkozott P. Szathmáry Károly is, aki az előbbieken túl a magyar stílust a nemzeties fegyverzetben is felfedezni vélte. A vitában felszólalt Tagányi Károly is: „Dr. Tagányi Károly különbséget tesz nemzeti ízlés és művészeti stílus közt, elismeri, hogy a művészetek, nevezetesen az építészeti constructiók átvetetnek, de mindegyik nemzet abban, a hogy átveszi és fejleszti, sajátos ízlését érvényesíti." Jól érzékelhető az óvatos elmozdulás Tagányi álláspontjában, úgy tűnik, hogy ezúttal már megelégedett azzal is, hogy a máshol született stílusok átvételének és tovább használásának specialitásában álla-