Király Erzsébet - Jávor Anna szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve 1997-2001, Művészettörténeti tanulmányok Sinkó Katalin köszöntésére (MNG Budapest, 2002)

TANULMÁNYOK / STUDIES - GOSZTONYI Ferenc: „Ö tisztán franczia mesterének szárnyaira helyezkedik." Hampel József és Tagányi Károly vitája 1884-ben

GOSZTONYIFERENC ft „O tisztán franczia mesterének szárnyaira helyezkedik" HAMPEL JÓZSEF ÉS TAGÁNYI KÁROLY VITÁJA 1884-BEN „Műtörténelmünknek nincs fontosabb problémája, mint a nemzeti stílus kérdése" - fogalmazta meg véleményét Hampel József 1884-ben,' majd 1899-ben a mondat második felét jócskán átírva úgy nyilatkozott, hogy „a hazai műtörténetnek alig van fontosabb problémája, mint a hazánkban hajdan dívott ornamentális ízlésnek megállapítása".

2 Ha az első tagmondatok árnyalatnyi különbségeitől, vagyis a kategorikus „nincs"-től és a megengedőbb „alig"-tól el is tekintünk, a két Hampel-mondatból világosan látszik, hogy tizenöt év alatt mennyit változtak a magyar müvészettörténet-írás feladatai. A látszat azonban, mint oly gyakran, ezúttal is csal, az elővezetett két probléma ugyanis egy: az 1880-as évekre a nemzeti stílus kérdése, a szakmai közvélemény számára legalábbis, az ornamentikára szűkült.

3 E tekintetben a fordulópont minden jel szerint az 1884-es ötvösmü-tárlat volt.

4 Az alább elemzendő vitának is az ötvösműkiállítás adott aktualitást. Amilyen heves volt a polémia, olyan gyorsan véget is ért, és a befektetett energiák ellenére sem oldott meg semmit. Ez nem is csoda, hiszen az egyik szereplő csak konkrétumokról, míg a másik csak elméleti kérdésekről kívánt, illetve tudott beszélni. Egy biztos, egyikük nevét sem ez az 1884-es összecsapás őrizte meg, bár ma mindkettőjüknek előkelő helye van saját tudománya historiográfiájában. Elfeledett vitájuk mégis érdemes a figyelemre: érveik és ellenérveik között nemcsak a megelőző, de az őket követő évtizedek nagy témái is megtalálhatók. Pár héttel az 1884-es ötvösmű-kiállítás bezárása után jelent meg Hampel József Műtörténetünk és az ötvösműtárlat című cikke a Budapesti Szemlében.- Hampel írása legvégén, a teljes cikk terjedelmének körülbelül egyhatodában, egy meg nem nevezett „fiatal kritikus" Styl és történelem (Jegyzetek az ötvösműki állításról) című, a Századok 1884. júniusi számában megjelent tanulmányára válaszolt.

6 A vitatott cikket a pályakezdő történész-levéltáros, Tagányi Károly írta, és benne Hippolyte Tai ne művészetfilozófiájára hivatkozva a tizedrangú problémákkal bíbelődő magyar művészettörténeti gondolkodás sablonszerüségét kritizálta: „Fájdalom! [...] A chablonok széles országútján járunk még mindig, s még a legkitűnőbb fők is csak tizedrendü kérdéseket [...], eseményeket, motívumokat, s nem az embert, a magyar fajt látják."

7 Hampel tollát saját bevallása szerint egyrészt a szakmai önérzet, másrészt a Századok szerkesztése feletti döbbenete vezette, hiszen mint írta: „tekintetbe kell venni, hogy a Századok komoly történeti szaklap akar lenni, melynek hasábjain ilyfajta idétlen terpeszkedés veszedelmet vonhat maga után".

8 A szerzőtől szokatlan éles hang már csak azért is különös, mert az ügyben közvetlenül nem is volt érintett; Tagányi az ő nevét csak egyszer, dolgozata egy kevéssé hangsúlyos pontján említette, vitája valójában Pulszky Ferenc és Pulszky Károly nézeteivel volt. „Csak két név ellen látszik e bátor küzdő parittyaköveit dobálni" - ismerte el Hampel is.

9 Mindez persze megváltozott Hampel váratlan válasza után: a vita második szakaszában már csak ők ketten néztek farkasszemet egymással. Tagányi a Styl és történelemben egy „axióma" ellen emelte fel szavát, amelyet szerinte lépten-nyomon az ötvösmű-kiállítás legfőbb tudományos eredményeként emlegetnek, s amelyről már írása elején szenvedéllyel állította, hogy „téves!"

10 Cikkében behatóbban csak Pulszky Ferenc Adalék a magyar ötvösipar történelméhez című írásával és Pulszky Károly egy szájhagyomány útján terjedő kijelentésével foglalkozott. Az ifjabb Pulszkynak tulajdonított mondatok a rendszeres tárlatvezetések egyikén hangozhattak el, és a Fővárosi Lapok tárcaírójának lejegyzésében így jelentek meg: „Pulszky Károly egyik érdekes megjegyzése volt, hogy ők, az archeológusok, eddig átlag körülbelül száz évet tévedtek műtárgyaik meghatározásában, midőn azok műformái után indultak, s e tévedést csak most vették észre, midőn összehasonlítgatták a kérdéses korú műveket azokkal, melyekre vonatkozólag biztos adataik voltak. Tehát körülbelül ennyi időre volt szükség, míg egy-egy új stíl a külföldről jőve nálunk is elterjedt."" Hasonlóan nyilatkozott az idősebb Pulszky is: „hazánkban a régi formák és hagyományok sokkal tovább tartották fenn magukat, mint a külföldön, s [...] a divat nem változott oly gyorsan, mint máshol, mi elszigetelt helyzetünkből s a közlekedés nehézségeiből magyarázható ki."

12 Tagányi ezzel szemben sem a stílusok vándorlásának elméletét, sem az időbeli „csúszás" tényét nem volt hajlandó elfogadni, ezek ugyanis szerinte ellentétesek a taine-i hármasságból kielemezhető törvénnyel, a miliőelmélettel, és sértik a nemzeti önérzetet is: ,,E theoriából szórúl szóra az következnék [...], hogy Magyarország Ázsia volt, a hova minden eszme megkésve, eltörpülve érkezett, s művészeink, tudósaink, költőink mind csak a másutt már divatja ment ideálokért lelkesedtek."

13 Tagányi szerint a két Pulszky hibás következtetése a „stylről való szintén téves fölfogásukon alapszik",

14 ami nem is csoda, mivel szerinte a legtöbb művészettörténész a stílust csak múló divatnak tartja, amely egy-két művész szeszélyétől és a közlekedési nehézségektől függően idővel egyre távolabbi helyekre jut. Tagányi Taine nyomán amellett érvelt, hogy a stílus több ennél, és egy kor művészeti stílusa mindenütt, a társas