Takács Imre – Buzási Enikő – Jávor Anna – Mikó Árpád szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve, Művészettörténeti tanulmányok Mojzer Miklós hatvanadik születésnapjára (MNG Budapest, 1991)
TÁTRAI Vilmos: Mesefigura egy Piero di Cosimo festményen?
MESEFIGURA EGY PIERO DI COSIMO FESTMÉNYEN? TÁTRAI VILMOS A chantillyi Musée Condé titokzatos profílportréjának fortuna eriticájában az első és egyben utolsó igazán fontos dátum 1879. Gustavo Frizonni ugyanis ebben az évben tette közzé a londoni National Gallery olasz festményeiről szóló tanulmányát, amelyben az akkor még Duc d Aumale tulajdonában levő képről megállapította: szinte bizonyosan azonos azzal a festménnyel, amelyet Vasari így ír le Piero di Cosimo életrajzának végén: „il qual Francesco ancora ha di mano di Piero (che non la debbo passare) una testa bellissima di Cleopatra con uno aspide awolto al collo..." 1 A korábban hol Antonio Pollaiuolónak, hol Botticelinek tulajdonított kép, 2 miután a stíluskritika is teljes egyértelműséggel az új mestermeghatározás mellett szólt, ily módon végérvényesen bekerült Piero di Cosimo fennmaradt és ismert műveinek katalógusába, és ettől kezdve csak az ábrázolt kiléte és a mű kronológiai helye maradt kérdéses. A datálást illetően az idők során a festő valamennyi alkotó periódusa szóba került, a magam részéről Federico Zeri 3 és az életművet két monográfiában is feldolgozó Mina Bacci 4 tekintélyére hagyatkozva elfogadom, hogy a chantillyi kép még az 1480-as évekből származó, Filippino Lippi hatását mutató korai alkotás. Az ábrázolt kiléte csak egyfajta negatív értelemben tisztázott: minden kutató egyetért abban, hogy nem modell után - akár közvetlenül, akár valamely festmény-, szobor-, vagy éremelőkép közvetítésével - festett portréval állunk szemben. A korszak firenzei portréfestészetében elképzelhetetlen meztelenség, a keleti mintás lepel, a kígyóval kombinált nyakék, és nem utolsó sorban az arc közeli hasonlósága Piero di Cosimo vallásos és mitológiai tárgyú képeinek gyakori nőtípusával, egyértelműen ideálportréra vallanak, vagyis a kép elsődleges tárgya és tartalma maga a női szépség. A szépségnek ez a dicsőítése azonban egészen biztosan egy meghatározott mitikus nőalak nevével kapcsolható össze. A kérdés, amelyre a választ keressük, éppen ez: ki ez a mitikus nőalak? Vasari közel kortársi tanúságtétele, bár kézlegyintéssel nem intézhető el, nem is perdöntő. Már Frizonni felhívta rá a figyelmet, hogy a Kleopátraként való azonosítás korántsem problémamentes: 5 a késő quattrocento és a kora cinquecento ábrázolások mindegyikén az egyiptomi királynő kezében tartva közelíti melléhez a kígyót, és hozzátehetjük, mind az egész-, mind a félalakos képeken következetesen szembenézetben és nem profilban jelenik meg. Frizonni akár még azt is elképzelhetőnek tartja, hogy az eleven nyaklánc nem több, mint a bizarr fantáziájú művész „ghiribizzo"-ja, Eve Borsook szerint pedig talán Lorenzo di Pierfrancesco de Medici emblémájával, a saját farkába harapó kígyóval azonosítható. 6 Mindenesetre az nehezen képzelhető el a „Procris halála", az „ősemberek vadászata" vagy a „Kentaurok és lapithák harca" festőjéről, hogy a nézőt meg kívánta volna kímélni az öngyilkosság sokkoló látványától. A firenzei mester műveit egyébként is ikonográfiái egyértelműség jellemzi, élénk, mesés képzelete figuráknak, történeteknek erős új hangsúlyokat ad, de a szereplők kilétét, az elbeszélés értelmét sehol nem teszi szándékoltan homályossá, nehezen megfejthetővé. Vasari témamegjelölése talán csak a manierista mentalitás egy megnyilvánulása: finoman rejtett célzást lát Kleopátrára ott, ahol világos - legalábbis az irodalmi előképet ismerők számára világos - utalás van valaki másra. Amit viszont biztosan nem látott Vasari, mivel még nem volt rajta a képen, az a SIMONETTA JANVENSIS VESPVCCIA felirat. Ha a képen van, aligha kerüli el a figyelmét, hiszen Botticelli portrékat éppen ő hozott kapcsolatba az 1476-ban fiatalon meghalt firenzei szépséggel, Giuliano de Medici Polizianótól megénekelt kedvesével, Simonetta Vespuccival. A feltevés, hogy a nagybetűs felirat utólag került a képre, szintén még a múlt században, nevezetesen Ulmannál 7 fogalmazódott meg először, hogy aztán Alazard 8 és Bacci megerősítsék, utóbbi azzal az érvvel is, hogy a felirat alatt szabad szemmel kivehető a ruha vörös színe. (Nincs róla tudomásom, hogy sor került-e a felirat technikai vizsgálatára, és ha igen, milyen eredménnyel.) A kép ismeretlen időben jutott a Vespucci család birtokába, és 1841-ig ott is maradt, könnyen lehet, hogy a család a hamis felirat kegyes csalásával a legendás ős emlékét kívánta ápolni. Azoknak a kutatóknak egy része, akik eredetinek fogadták el a feliratot, úgy egyeztette azt össze a Kleopátra-attribútumnak értelmezett kígyóval, hogy feltételezte, a festő és a megrendelő szándéka lehetett Simonettát az ókor híres szépségéhez hasonlítva felmagasztalni. 10 Mások ugyanezt a motívumot direktebb módon vonatkoztatták Simonettára, a végzetes betegség, a korai halál szimbólumát látva benne. 11 Eugenio Battisti egyenesen eszkatológikus szimbólumról beszél, arról, hogy Simonetta, aki életében a Tavasz istennője volt, halálában Proserpinával, az Alvilág istennőjével azonosult. 12 A kígyó ilyen értelmezéséhez segítségül volt hívható a háttér sugallta hangulat: a kopár táj, a kiszáradt fa és a sötét felhő. 13
