Takács Imre – Buzási Enikő – Jávor Anna – Mikó Árpád szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve, Művészettörténeti tanulmányok Mojzer Miklós hatvanadik születésnapjára (MNG Budapest, 1991)
TÁTRAI Vilmos: Mesefigura egy Piero di Cosimo festményen?
Mindezek az értelmezések persze érvényüket vesztik, ha a felirat, mint nagyon valószínű, utólagos hozzátét. Simonettát ábrázoló hiteles portré nem ismeretes - művészettörténeti legendája némiképp hasonló a velencei Violantééhoz - és ha volna is, az sem származhatna Piero di Cosimo ecsetjétől, aki 14 vagy legfeljebb 15 éves volt az asszony halálakor. Végeredményben elmondható, hogy a Simonettával való azonosítás épp annyira, ha nem méginkább kétséges, mint Kleopátrát látni a festményen megjelenített hölgyben. Nekirugaszkodva egy újabb azonosítási kísérletnek, sorra kell vennünk a képnek azokat a megkülönböztető jegyeit és motívumait, amelyeknek szerepük lehet a témameghatározásban. Ilyen, igaz nagyon általános támpontot nyújtó vonás mindenekelőtt maga a szépség, a művész eszményítő szándéka, amely mitikus aurát teremt a figura köré. Ehhez társul a meztelenség: Panofsky óta jól tudjuk, milyen pozitív tartalma volt az itáliai reneszánszban a meztelenségnek; Botticellinél csakúgy mint Tizianónál az égi Venus a ruhátlan, a földi a fényűző kelmébe bújtatott. Jelentése lehet a kor frizuraremeklései között is egyedülálló hajviseletnek, amelyet gyöngyfüzérek és drágakövek tesznek pazar pompájúvá. Lehet jelentése a keleti mintázatú lepelnek, és csaknem bizonyosan jelentést, igaz, megint csak eléggé általánosat hordoz a táj. A kopár vidék baljós hangulatot áraszt, a sötét viharfelhő ősi irodalmi toposz a sors hányattatásaira. A száraz fa az egyik oldalon és a lombos fa a másikon Piero della Francesca „Krisztus feltámadása"-freskójának (Sansepolcro, Pinacoteca Comunale) hasonló motívumát juttatja eszünkbe: az élettelen és a viruló fa kontrasztjával felidézni a halál és feltámadás, elmúlás és örök élet ellentétét, a viharfelhőhöz hasonlóan az irodalom legrégebben használatos metaforakincséhez tartozik. 14 Az általános jelentések pontosabb értelmet kaphatnak, ha találunk a képen valamely konkrétabban értelmezhető motívumot. Ilyen motívumnak vélem az aranyláncra tekeredett kígyót a nő nyakán, azt a részletet, amelyet, mint láttuk, csak meglehetősen erőszakoltan lehetett kapcsolatba hozni akár Kleopátrával, akár Simonettával. Annak lehetőségét, hogy az csak „un ghiribizzo d'artista" volna, Firenzében a 15. század utolsó negyedében nyugodtan kizárhatjuk. A kígyó természetesen különböző kontextusokban más és más értelmet kaphat, a bölcsességet például éppúgy jelképezheti, mint az alvilág sötét erőit, ennek a festménynek a kontextusában azonban nincs allegorikus tartalma, hanem a funkciója egész egyszerűen narratív: ez a kígyó, sejtésem szerint, egy népmese egyik főszereplője, amely népmese másik főszereplője maga a talányos nyakéket viselő hölgy. Leírva az elbeszélést Giovan Francesco Straparola 1550-ben Velencében kiadott „Le piacevoli notti"-jában találjuk, mint a harmadik éjszaka harmadik meséjét. 15 A csodás és hátborzongató elemekben bővelkedő történet Biancabelláról, Monferrato őrgrófjának szépséges lányáról, Ferrandino nápolyi király feleségéről szól, akit a király mostohája halálra szán, hogy helyette csellel két csúf lánya közül az egyiket erőszakolja Ferrandinóra. A hóhérok nem hajtják ugyan végre a mostoha halálos ítéletét, de a lány szemét kivájják, karjait levágják, és csak Biancabella előbb kígyó-, majd emberalakban megjelenő nővérének, Samaritanának a közbeavatkozásával fordul végül jóra a történet, bűnhődik meg a mostoha, és nyeri vissza karját, látását és persze férjét Biancabella. A csodatevő, jóságos kígyótestvér úgy kerül a mesébe, hogy Monferrato őrgrófjának felesége mindaddig nem szült gyereket, amíg egy kígyótól teherbe nem esett. Mint Straparola meséli: .Amikor eljött az ideje, egy kisleányt szült, akinek egy kígyó tekeredett körbe háromszor a nyakán. A komaasszonyok, akik a szülésnél segédkeztek, nagyon megijedtek a látványtól. A kígyó azonban nem bántotta a csecsemőt, letekeredett a nyakáról, és a földre érkezvén elsiklott a kert felé. Minekutána a kislányt megfürösztötték és hófehér gyolcsba pólyálták, a nyakán gyönyörű szép, finoman megmunkált aranylánc jelent meg, mely úgy csillogott-villogott a gyermek bőrén, mint drága díszítés a legszebb kristályon, s mely éppen annyiszor fogta körbe a kislány nyakát, ahányszor a kígyó." íme, mint Piero di Cosimo képén, együtt látjuk a gyermek nyakán a kígyót és az aranyláncot. Ugyanez a kígyó, vagyis Samaritana, a kislányt, mikor tíz éves lett, „tetőtől talpig megfürdette hófehér tejben, a nyelvével végignyalogatta, és eltüntette róla a legapróbb szeplőt is." A festmény kígyója sokkal inkább ezzel a szelíd, nőtestvérére szépséget varázsló lénnyel tűnik azonosnak, mint a Kleopátra életét kioltó hüllővel. Az aranylánc Ferrandino és Biancabella újbóli egymásratalálásának jelenetében ismét szerephez jut, de már a kígyó nélkül, hisz Samaritana közben maga is „gyönyörű leánnyá változott": „A még nagyobb bizonyság kedvéért pedig Liliomszép felfedte a királynak hófehér nyakát is, amelyet finom aranylánc fogott körbe, és úgy csillogott a fehér bőrön, akár kristályon a metszés." A felékszerezett haj talán a mesének ezt a motívumát idézi: „Ekkor az anyja fésűt vett elő, hogy megfésülje és befonja szőke fürtjeit, s csodák csodája: gyöngyök és drágakövek hullottak a hajából." (Nem hallgathatjuk el, hogy a folytatásnak már nincs nyoma a képen: „a kezét mosta, és rózsák, ibolyák, gyönyörű virágok hullottak belőle, oly tarkák és illatosak, akárha valami földi paradicsomban nőttek volna.") Ami a tájhátteret illeti, ha valóban Biancabellát ábrázolja a kép, akkor a viharfelhő éppúgy utalhat a leányt ért viszontagságokra, ahogyan a száraz fa - lombos fa kontrasztja a halálos veszedelemből való megmenekülésre. Amikor Straparola novellagyűjteménye megjelent, Piero di Cosimo már csaknem három évtizede hatott volt, és arról sem tudunk, hogy a novellák egy részéhez - köztük az itt idézetthez - nyersanyagot adó keleti eredetű mesék nyomtatott formában már korábban napvilágot láttak volna. Azt feltételezni azonban, hogy e mesék az irodalmi feldolgozást jóval megelőzve - és mint népmeséknél természetes, különböző változatokban - élőszóban elterjedtek, nagyonis kézenfekvő. 16 Népmese inspirálta festmény az olasz reneszánszban? Nem tudok analógiákra hivatkozni, mégsem tartom elgondolhatatlannak, hogy a firenzei újplatonizmus szépségkultuszának légkörében egy venusi szépségű mesefigura is képtémává váljon. Talán éppen az építész-szobrász Giuliano da Sangallo kívánságára, akinek szintén Pierótól származó - ma az amszterdami Rijksmuseumban őrzött - portréját az életrajzíró Vasari Biancabella-képe mellett látta Francesco da Sangallo házában. 17
