Takács Imre – Buzási Enikő – Jávor Anna – Mikó Árpád szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve, Művészettörténeti tanulmányok Mojzer Miklós hatvanadik születésnapjára (MNG Budapest, 1991)

GALAVICS Géza: A „képtelen Gödöllő" és más történetek (Három legenda Grassalkovich Antalról)

sélnek. Még akkor sem, ha esetleg tényleg így történtek. Mert a legendákhoz nem egyszer hitelesítő „tanú" is akad. Grassalkovich nevezetes cserépbögréiről például úgy tudták, hogy a történetíró Fessier Ignác, aki pályáját kapucinus barátként Máriabesnyőn kezdte, 1775 táján még látta az aranyba foglalt cserepekkel ékes asztaldíszt a gödöllői kastélyban. Hitelesnek akar látszani a Mária Terézia és Lotharingiai Ferenc Gödöllőre ajándékozott portréiról szóló történet is, ahol a képekről azt is számon tartották, hogy azokat a neves pasztellfestő, a genfi Jean Etienne Liotard festette, s a múlt században már egy pesti magángyűjtő féltve őrzött darabjai voltak.

5 Akár igaz a legendáknak ez a része, akár nem, jelentésük, értelmük mindenképpen több annál, mint amiről szólnak. Több is és kevesebb is. Mert e legendáknak nem igazán a „tényanyaga" fontos s nem is történeti „igazsága" vagy „kitaláltsága" az érdekes, hanem maga a legenda léte és létrejötte, s méginkább az a „valami", ami a legenda szülője és elindítója volt. S ez ritkán azonos a legendában elmesélt történettel. A cserépbögrék és a nyári szánkázás legendája is valójában ugyanarról beszél, Grassalkovich Antal páratlan karrierjéről, amelyet akár legendásnak is mondhatnánk, annyira alig akadt párja a barokk kori Magyarországon. A 18. századból senki sincs, akinek meredek pályaíve az övéhez lenne hasonlítható, s a 17. századból is csak egy - Esterházy Miklósé, a nádoré, ók ketten voltak azok akik szegény, vagyontalan nemesifjúból néhány évtized alatt az ország leggazdagabb birtokosai s legbefolyásosabb politikusai közé emelkedtek, s akiket a királyi kegy grófi, fiaikat pedig már hercegi címmel tisztelt meg. Noha kiemelkedésük útja és módja különböző volt, sorsuknak közös vonása az is, hogy a bécsi udvarban úgy számították óket a Habsburg-ház leghűségesebb hívei közé, hogy közben egyként bírták osztályuk, a magyar főnemesség bizalmát is. Elfogadták politikai kezdeményező és vezető szerepüket, s amint gyermekeik össze házasod ása mutatja, őket magukat is befogadták. A legendafüzér e két darabja Grassalkovich karrierjének két végpontját tűzi ki. A kapucinus barátok alamizsnáján tartott szegény ifjúét az egyik pontnál, s az akár nyári hóesést is varázsolni képes, hihetetlen gazdagság birtoklását a másiknál. Hogy a két végpont között valójában mi is történt, arról nemigen tesznek említést a legendák Nem szólnak arról, hogy a töröktől felszabadított s a Rákóczi szabadságharc után megbékélt Magyarországon a fiatal kincstári ügyész hogyan ismerte fel, hogy a kincstár - és saját - érdekei szem előtt tartásával mekkora tér nyílik előtte a vagyonszerzésre; s arról sem, hogy hogyan lett püspökök és szerzetesrendek ügyvédje, hogy miként kapott a kincstártól százalékot s máskor elővásárlási jogot a felkutatott „gazdátlan" javakra, s hogy feleségül vette a Kamara elnökének lányát, kölcsönt vett fel és kölcsönzött, hogy vett, eladott és cserélt birtokokat és birtokrészeket. Miközben egyre feljebb lépett a társadalmi rangsorban: királyi jogügyi igazgató, királyi szemétynök, előbb báró, majd gróf, végül a Magyar Kamara nagybefolyású elnöke, a magyarországi kincstár hitel- és pénzügyleteinek kezelője s mindemellett koronaőr is. A bécsi udvar vezető gazdasági köreiben kifejezetten pénzügyi tehetségnek tartották, s érdemeit Mária Terézia a Szent István-rend adományozásával is honorálta.

6 Mindezeket azonban a legendakör nem részletezi, a felemelkedés egyes állomásait nem követi, minthogy nem ilyen a legendák természete. Az fv, amely e legendák által kijelölt két pont között feszül, valójában így látványos. Mert széles ívű és egyúttal magasra ívelő is. Olyannyira, hogy tán össze is roskadna, vagy legalábbis kísértene annak veszélye, ha nem tartaná középen egy igen erős tartópillér, a keresztényi alázaté. Az, amelyet a Grassalkovichlegendárium a gróf ünnepi asztalára állított cserépbögrék motívumával őrzött meg. S ebben a vonatkozásban a legenda bizonyosan igazat mondott. A fiatal Grassalkovichot ugyanis még az ellenreformáció kései, már diadalmas hulláma bocsájtotta útjára a 18. század elején, tanárai azonban még a 17. század neveltjei voltak. Magasra emelkedését bizonyos, hogy az égiek őt bőven elárasztó kegyelmének is köszönhette, amihez ő a mérleg másik serpenyőjébe csupán a keresztény alázat néha kissé lebegőnek tetsző - morális ellensúlyát helyezhette. S melléje azokat a gesztusokat is, amelyek már mecénási pályájából olvashatók ki. így pl. azt, hogy kastélyaiban, Gödöllőn és Pozsonyban egyaránt, a kastélykápolnáknak a méreteket és a funkciót illetően is megkülönböztetett fontosságot juttatott. Ezeket mindkét helyen nagyobbra építtette, mint a hazai kastélyokban általában szokás volt, s egyiket sem csupán önmaga ős szűkebb házanépe használatára szánta, hanem „ad majorem Dei glóriám" „capella publica"-nak rendelte. E tisztelgő kötet egy másik írásában Dávid Ferenc a Grassalkovich életmű egyik lényegi vonását ismerte fel abban, hogy a gróf oltár-állításai és egyházi alapításai olyan jeles cselekedetek, amelyekkel életútjának legjelentősebb állomásait kívánta mintegy megszentelni.

7 Az életvitel, a vallásosság és a mecenatúra ilyen típusú összefonódása számomra a 17. századot idézi, s abban is legfőképpen Esterházy Pál nádort (a Grassalkovich-párhuzamként említett Miklós nádor fiát), aki rangemelkedéseit hasonló gesztusokkal kísérte.

8 Úgy vélem, hogy a kapucinusok máriabesnyői letelepítése, templomuk és kolostoruk megépítése, a családi kripta ottani kialakítása, ugyanezzel a gondolatkörrel rokon. Bár vannak jelei annak, hogy Grassalkovich kezdetben a pálosokat kívánta Máriabesnyőn letelepíteni, de végülis a kapucinusok mellett döntött. S úgy tűnik, aligha véletlen, hogy a pompát és fényűzést leginkább megvető kapucinus rendet választotta. Nekik és általuk kívánta tartozását ős háláját leróni; s ha majd mindeme gazdagságot végleg itt kell hagynia, náluk akart majd örökre megpihenni is. Döntősében bizonyára befolyásolta őt az a megtisztelő párhuzam is, hogy királyainak, kiknek rangját és felemelkedését köszönhette, utolsó útja szintén a kapucinusokhoz vezetett.

9 A harmadik Grassalkovich-legenda, a „képtelen Gödöllő" -ről szóló, a másik kettőtől eltérő karakterű. Nem karrier- és gazdagságjelző, mint azok, hanem Grassalkovich mecénási karakterét jellemzi. Mivel a történet oly lecsiszolt és kerek, s mivel benne egy árnyalt, a különböző barokk művészeti ágak egymáshoz való viszonyát érzékelő