Takács Imre – Buzási Enikő – Jávor Anna – Mikó Árpád szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve, Művészettörténeti tanulmányok Mojzer Miklós hatvanadik születésnapjára (MNG Budapest, 1991)
SZILÁGYI András: Két királyi ajándék az Esterházy család kincstárában
KÉT KIRÁLYI AJÁNDÉK AZ ESTERHÁZY CSALÁD KINCSTÁRÁBAN SZILÁGYI ANDRÁS „Fájdalom, kevés, söt ritka az, mi magyar név, s történet bélyegét magán viseli" - írja Ipolyi Arnold 1876-ban, annak az impozáns budapesti kiállításnak az iparművészeti alkotásairól, amely a Károlyi-palota termeiben elsőként tárta közönség elé a történeti Magyarországon őrzött, s a dualizmus koráig fennmaradt családi gyűjtemények - közöttük tekintélyes főúri kincstárak - anyagát. 1 Gazdagságukat, jelentőségüket illetően igencsak különbözők e gyűjtemények, a fenti állítás mégis többé-kevésbé egyöntetűen érvényes valamennyiükre; e tekintetben még a legrangosabb, s legkiemelkedőbb műtárgyegyüttes, az Esterházy hercegek nagyhírű fraknói kincstára sem jelent kivételt. Ipolyi világosan fogalmaz, megállapítása pontos és találó. Nem arról van ugyanis szó, mintha kevés lenne az olyan alkotás, amely a korábbi századok magyar történelmének nevezetes eseményeihez, alakjaihoz kötődik, amely a hazai családtörténet jeles, vagy kevésbé hírneves személyiségeivel, ismert tényeivel, adataival áll kapcsolatban. Ellenkezőleg, ilyenek éppenséggel szép számban találhatók, éspedig elsősorban az Esterházy család fraknói műgyűjteményében. Ám e művek történeti vonatkozásait - megrendelőik személyét és szándékait, készítésük okát és körülményeit, főként pedig későbbi, olykor izgalmas és kalandos históriáját - többnyire homály övezi. Ez utóbbiak ugyanis - néhány ritka kivételtől eltekintve - nem olvashatók le magukról a műalkotásokról, ily módon a sejtések, az alig igazolható vélekedések körén belül maradnak, ahelyett, hogy meggyőző evidenciává válva, megannyi fontos adalékként gazdagítanák, s tennék árnyalttá a régi magyar kultúrhistória tablóját. A múlt század hetvenes-nyolcvanas évei óta történészek és művészettörténészek számos nemzedéke törekedett, s törekszik arra, hogy választ találjon az egykori főúri kincstárak nagyértékű, pompás darabjainak keletkezésével, s későbbi sorsával kapcsolatos kérdésekre. Általánosan elfogadott, már-már közhelyszerű megállapítás az, miszerint e kérdések tisztázásához - sőt, puszta felvetéséhez, megfogalmazásához is - az egykorú írott források tanulmányozása s helyes értelmezése szükséges. Olyan, túlnyomórészt levéltári forrásokról van szó, melyeket Ipolyi és kortársai nem ismerhettek, s amelyek utóbb, a későbbi évtizedek módszeres, körültekintő kutatásai során sem egykönynyen tárulnak fel. Ezen a ponton a művészettörténész előszeretettel, s többnyire nem is alaptalanul hivatkozik arra, hogy a rendelkezésre álló adatok felettébb hiányosak, töredékesek, s hogy a szűkszavú, sommás említések ritkán teszik lehetővé egy-egy műtárgy azonosítását. Nos, nem áll szándékunkban mindezt kétségbe vonni, úgy véljük azonban, hogy ezek az igencsak szétszórt, többnyire gyérszámú - néha pedig kimondottan talányos, sőt zavarbaejtő - adatok némely esetben jól kiaknázhatók, s figyelemreméltó tanulságokkal, olykor érdekes meglepetésekkel is szolgálhatnak. A régi főúri kincstárak történetére vonatkozó írott források közül azok a legértékesebbek, amelyek bizonyos műtárgyak átadásáról, illetve átvételéről tudósítanak. Ilyenek mindenekelőtt a hagyatéki leltárak és végrendeletek, melyek olykor az egyes művek súlyát, értékét és feltüntetik, s néha azok eredetét, korábbi tulajdonosaik személyét illetően is nyújtanak némi információt. A különböző inventáriumok, minthogy egy-egy gyűjtemény teljes anyagát felölelik, ugyancsak becses forrásnak tekinthetők, jóllehet ritkán tartalmaznak effajta, az egyes darabok származására vonatkozó adatokat. E tekintetben kivételt képez az a két latin nyelvű, részben azonos szövegű inventárium, amelyet Esterházy Pál nádor (1635-1713) készíttetett saját gyűjteményéről - korának minden bizonnyal leggazdagabb magyarországi kincstáráról - 1693-ban, illetve 1696-ban. Ezekben ugyanis egy-egy műtárgy adományozójaként, illetve - a 16., sőt a 15. században élt személyek esetében - korábbi birtokosaként, közel húsz történelmi név szerepel - főként a Habsburg uralkodóház tagjai, valamint 1617. századi magyar főrendek, a hazai arisztokrácia prominensei. E mintegy húsz név viselői között, különös kivételként, két olyan történeti személyiséget is találunk, akik idegen országok uralkodói voltak, ók I. Károly angol, illetve II. János Kázmér lengyel király; előbbi a Stuart-, utóbbi a Wasa-dinasztia tagja. Az effajta adatok esetében különösen fontos, hogy a forráskritika módszerével megvizsgáljuk, szigorú mérlegeléssel eldöntsük, vajon elfogadható, hitelt érdemlő közlésről van-e szó. Nos, az ezt alátámasztó érveket itt nincs terünk elősorolni; elegendő talán, ha arra hívjuk fel a figyelmet, hogy e két illusztris név olyan művekkel kapcsolatban merül fel, amelyek az inventárium lefrásai - s részben korábbi leltárak egyes tételei - alapján megnyugtatóan azonosíthatók, s amelyeket a Stuart-, illetve a Wasaházbói származott uralkodók címerei díszítenek.
