Takács Imre – Buzási Enikő – Jávor Anna – Mikó Árpád szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve, Művészettörténeti tanulmányok Mojzer Miklós hatvanadik születésnapjára (MNG Budapest, 1991)
SZILÁGYI András: Két királyi ajándék az Esterházy család kincstárában
E két ötvöstárgy - egy impozáns bölényszarv-serleg 2 és egy ékkövekkel, s zománcos aranyékszerekkel gazdagon díszített serleg 3 - kiemelkedő értékű, egyszersmind különlegesen ritka, a maga típusában unikális darab. Az előbbi műről a fent említett, 1693. évi inventárium a következőképpen ad hírt: „Ungula Griphi cum Syrena psalterium tenente, ac Insignibus Esterasianis, quae fuit Caroli condam Angliáé Regis Ao 1638". 4 E szarvserleg történetének, adományozása körülményeinek tisztázása ezidőszerint aligha lehetséges. Ezt ugyanis az Esterházy-kincstár anyagában elsőként egy 1664-ből származó összeírás említi anélkül természetesen, hogy eredetét feltüntetné -, a korábbi leltárak hallgatnak róla. Márpedig a királyi ajándékozásra - az idézett latin inventárium tanúsága szerint 1638-ban került sor. Bizonyosnak látszik tehát, hogy az adományozó e művet nem az Esterházy-család valamely tagjának, hanem valószínűleg a korszak egyik uralkodójának szánta. Ennél többet, kézzelfoghatóbbat jelenleg nem állíthatunk; csupán a szóba jöhető, ám nehezen - egyelőre egyáltalán nem - alátámasztható hipotézisek egyikét kívánjuk felvetni. Eszerint I. Rákóczy György erdélyi fejedelem lehetett a megajándékozott; ily módon az ötvösmű átadására az ő legátusának és az angol király követének Johann Heinrich Bisterfeldnek és Sir Thomas Row-nak 1638. januári, hamburgi tárgyalásai alkalmával kerülhetett sor. Röviddel azután tehát, hogy a fejedelem - 1637 októberében - kilép az európai politika színterére, s kiépíti szerteágazó, az angol királyi udvar köreivel is érintkezésben álló diplomáciai hálózatát. 6 E feltételezés kapcsán megannyi talányos kérdés merül fel. Vajon a királyi ajándék eljutott-e egyáltalán Hamburgból Gyulafehérvárra, s ha igen, akkor mi módon, s milyen úton? Továbbá meddig volt - ha volt egyáltalán - a mű az erdélyi fejedelmi kincstárban, s hogyan, mikor, mely közvetítők révén került legkésőbb 1664-ben a fiatal, azidőszerint huszonkilenc éves Esterházy Pál tulajdonába? Ha világosan értelmezhető, „perdöntő" adatok híján kísérelnénk meg e kérdéseket felderíteni, akkor szükségképp az ingatag, s túlságosan merész feltételezések bizonytalan láncolatába bonyolódnánk, és - bár a téma felettébb izgalmasnak, akár Walter Scott tollára illőnek látszik - óhatatlanul egy, a történész számára igencsak ingoványos terepre lépnénk. Más a helyzet az Esterházy gyűjtemény egyik legpompásabb darabjának, a fent említett násfás serlegnek az esetében. Hitelt érdemlő forrás tudósít ugyanis arról, hogy azt a személyt - Casimirus herceget, a későbbi II. János Kázmér lengyel királyt -, akit az 1693. évi inventárium 7 valamint egy dátum nélküli műtárgyjegyzék a 17. század végéről 8 - e művel kapcsolatban megnevez, a személyes érintkezések világosan felfejthető szálai fűzték az Esterházy családhoz, pontosabban annak két tagjához. E kapcsolat egy családi eseményhez, s annak előzményéhez kötődik, ugyanakkor fontos politikai vonatkozásai is vannak; erről ad hírt az alábbi forrás, Esterházy Pál ifjúkori feljegyzéseinek egy részlete: „Nem sokára azután (1643 nyara után) jött el (Nagyhőflányba) Nádasdy Ferencz uram, a'ki es kérvén néném asszonyt (Esterházy Anna Juliannát [1630-1669], Miklós nádor leányát), oda adták neki, s az 1644 esztendőben a' lakodalma es megh volt Kismartonban. Vőfély Illésházy György uram volt, a' császár képi Lippay György esztergomi érsek, lengyel király követje egy Kazanovszky nevű lengyel úr volt, a'ki igen kívánta volna nénémasszonyt Casimirus herczeg számára, a'ki azután lengyel királlyá lött. Mert Bécsbe jővén Casimirus herczeg ki László (IV. Ulászló) lengyel király öccse volt, Kismartonba es eljött vala, a'hol es néném asszonyt megh szemlélvén megh szerette, s igen kicsinyben múlt, hogy el nem vötte, hanem hertelenséggel megh halván bátyja, az királyságra kelletvén menni, ángyát vötte el, az ki ... franczia asszony volt". 9 Ebből a tárgyalt eseménnyel közel egykori!, legkésőbb az 1650 körüli évekből származó feljegyzésből számunkra két fontos következtetés adódik. Ha Casimirus herceg, azaz János Kázmér - utóbb (1648-tól) Lengyelország királya - 1643-ban, bécsi tartózkodását megszakítva, Kismartonba látogat, akkor ennek célja kétségkívül a magyar nádorral, Esterházy Miklóssal való személyes kapcsolatfelvétel lehetett. A vele folytatott, a jelek szerint bizalmas tárgyalásokon bizonyára a nemzetközi politika időszerű, fontos kérdései - nyilvánvalóan bizonyos, a lengyel udvar által kezdeményezett koalíciós tervek - kerültek terítékre. A kismartoni tárgyalások puszta ténye azt sejteti, hogy ezekben az elképzelésekben a lengyel politika - nevezetesen a bátyja, IV. Ulászló nevében tárgyaló János Kázmér herceg jelentős szerepet szánt Esterházy Miklós nádornak. Továbbá, ha 1644 februárjában, Miklós nádor leánya, Esterházy Anna Julianna esküvőjén a lengyel királyt követként nem kisebb személyiség, mint Adam Kazanowski (1599 körül 1649), 10 a varsói diplomácia egyik kulcsfigurája képviseli - ez tudniillik az idézett forrás másik tanulsága -, akkor ez a tény önmagában is igen figyelemreméltó. Arra a világosan kirajzolódó szándékra utal ugyanis, hogy a nagytekintélyű és tapasztalatú Adam Kazanowski, személyes fellépése révén, közvetítők nélkül ismertesse meg a magyar nádort a - bizonyára még formálódó, érlelődő - lengyel koalíciós elképzelésekkel, alkalmasint azok hátterével, távlati céljaival is. Ekkoriban, 1644 első hónapjaiban a varsói diplomácia - amint az más forrásokból tudható - egy közép- és kelet-európai, törökellenes koalíció összekovácsolására törekedett, s ennek érdekében közvetíteni igyekezett a Habsburgok és az erdélyi fejedelemség, azaz Bécs és Gyulafehérvár között. 11 Ehhez pedig alapvetően fontos, mi több, elengedhetetlen volt, hogy megszerezze Esterházy Miklós nádor jóváhagyását, sőt, lehetőség szerint - akár hallgatólagos - támogatását is. Mindebből az szűrhető le, hogy Adam Kazanowski nem valamiféle rutinszerű, hanem ellenkezőleg, igencsak nagyfontosságú, s meglehetősen kényes diplomáciai küldetésben járt el akkor, amikor 1644. februárjában a kismartoni esküvőn uralkodóját képviselte. Nyilvánvalóan ezzel függ össze, hogy az alkalomhoz illő jegyajándék nem valamiféle szokványos darab, hanem egyedülállóan ritka, kivételes értékű alkotás, amely természetesen a menyasszonyt illeti, de amely egyszersmind a főrangú követ tárgyalópartnerének, magának a nádornak a figyelmét is felkeltheti, az ő családi kincstárának is díszére válhat. Bizonyos továbbá az is,
