Csengeryné Nagy Zsuzsa dr. – Doroghyné Fehér Zsuzsa dr. szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve 2. szám. (MNG Budapest, 1974)
Theisler György: Simay Imre szobrai a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményében
csolódása sem a korábbi bensőséges, emocionális kötődés vagy játékos érintkezés, hanem valami felbonthatatlan, megmásíthatatlannak tűnő determinált együttlétezés kérlelhetetlen szükségszerűsége. Ugyanakkor az arcok kifejezése a rendkívül takarékos részletképzés ellenére félreérthetetlenül a megismerhetetlen magasabb erők játékának való kiszolgáltatottság, az irracionális félelemérzet rezdülését hordozza. Ez az alig meghatározható hangulati elem kifejlettebb formában az 1910 utáni szobrok expresszivitásában tér vissza. Az Ikrek statikussága az ugyancsak 1906-ban készült Orang-Utang bronzfiguráján 34 az épületplasztika megoldásaira emlékeztető dekorativitássá fokozódik. A széles talapzatból szervesen kinövő architektonikus kiképzésű félalak a legkülönbözőbb korszakok épületein feltűnő őrző állatfigurák késői leszármazottja. Két bájos kisméretű bronz csoport képezi a következő, 1907— 8-as évek termését. A Mama meg a fia :>r ' és a Papa meg a fia 3 * a bronz hajlékonyabb nyelvezetében kissé feloldva, játékosabbá téve ismétlik a kétalakos kompozíciónak az Ikreknél felvetett problematikáját. A Mama meg a fia érdekes új vonása a testrészek elhelyezésével elért, alulról fölfelé irányuló örvénylő spirális mozgás, melyet az előrehajtott fej nyugodt tömege zár le és ellensúlyoz. 1908-ban készült a Nemzeti Galéria gyűjteményének következő, Simay művészi fejlődésének egyik fontos határkövét jelentő darabja, a fekete belga gránitból faragott monumentális Oroszlánpár' 17 , mely az Ikrekhez hasonlóan 1908- ban került a Szépművészeti Múzeum gyűjteményébe (20. kép). A két hatalmas állat egymásnak feszülő energiáit döbbenetes erejű állóképbe sűrítő csoport az Ikreknél is kevesebb felülettagolással, a variábilis, mozgó tagoknak szinte csak rajzos jelzésével döntően az architektonikus felépítésű tömeg alakítására koncentrálva éri el zárt egyszerűségében is robbanó dinamikájú hatását. A részletformák jelzésénél, így a nőstény fogainak, serényének, mancsának vagy szemeinek ábrázolásánál a korábbi művek stilizálási módszere önmaga ellentétébe csap át. Az érzékelt formák egyszerűsítése, lényeges mozzanataik kiemelése helyett ugyanis érdekes, jelzésszerű sztereotípiák kialakult rendszere válik a művész kifejező nyelvezetének már-már ornamentikára emlékeztető eszközévé. A fogsor például ütközőre emlékeztető képződmény lesz, a szemek gombok, a száj kiképzése esztergált gépalkatrész szabályosságát idézi emlékezetünkbe. Az Oroszlánpár az Ikrektől kiinduló fejlődésvonal tetőzése, a tömbszerű, monolitikus kompozíciós típus legkövetkezetesebb megvalósítása. A következő évek emberalakos kompozíciói számos vonásukban ennek tanulságait hasznosítják. Az 1908-as kő Lovasszobor' iH a lófigura részletképzésénél a hímoroszlán felületkezelésének leszármazottja. A III. Béla című bronz fej szobor 39 új hatásokat is magába olvaszt, zárt kompozíciója azonban Simay korábbi műveihez köti. 1910-ban készül Simay következő jelentős szoborműve, A vadász, mely visszatérést jelent a kétalakos majomkompozíciók 1907-ben félbehagyott problematikájához, és a téma új szinten való felvetését és megoldását jelenti (21. kép). A vadásznál és a vele szorosan összefüggő Haldokló majomanya és Védekezés című kompozíciókon továbbélnek az Oroszlánpáron észlelt sztereotip egyszerűsítések, azonban a csoportok visszanyerik mozgalmasságukat, részletgazdagságukat, és a statika merev szigorúságát a kiegyensúlyozás szélsőséges, csaknem kibillenő határesetei váltják fel. A vadász sárgásbarnára patinázott gipszöntvénye 1940ben került a Szépművészeti Múzeum gyűjteményébe 40 , amikor a nyugalomba vonuló művész feloszlatta az Iparművészeti Iskolában levő műtermét 41 . A keresztbe tett lábakkal ülő, hajlott hátú majomanya ölébe fektetett kölykének fejét hónalja alatt tartva tisztogatja annak szőrzetét. A groteszk, játékos beállítás, az anya tekintetében tükröződő aprólékos gondosság a zsánerjelleg félénk felelevenítésére utal, ugyanakkor a zárt kompozíció az eddigi alkotásoknál is következetesebben és tudatosabban alkot a két egymásba fonódó testből egységes felépítésű architektonikus tömeget. A részletek stilizálása is új vonásokkal gazdagodik A vadászon. A majomanya jobb karjának alsó kontúrját merészen megkettőzi a művész, míg a felkar izomzata plasztikai elemként ül ki a kar felületére. A szemöldökívek és fülek kidolgozásánál is az analitikus absztrahálás új fokát tapasztaljuk; az Oroszlánpár egyes részleteihez hasonlóan itt is a gépalkatrészek hidegen racionális formáit juttatják eszünkbe a markáns megfogalmazású motívumok. A torzított, szögletesített, megkettőzött részletformák összefüggései több nézőpont látványelemeinek montírozásaként is értelmezhetők, és tudatosnak tűnik a megismételt vagy analóg részletformák mozgásképzetet keltő összhatásának kiaknázása is. A Haldokló majomanya A vadásszal egy időben, 1940ben került a művész ajándékaként a Szépművészeti Múzeumba 12 (22. kép). A megkapóan expresszív patinázott gipsz csoport részletképzésében teljesen A vadász nyelvezetéből építkezik, kompozíciója azonban gyökeresen más. Széles, kör alakú bázison nyugszik a hanyatt fekvő beteg majomanya és reflexszerű utolsó mozdulatával rémülten figyelő kölykét karolja át. A felülről való nézetre szánt csoporton Simay tudatos programként kíséreli meg az Ikreknél még csak félénken jelentkező szorongásérzet és létbizonytalanság szobrászi kifejezését. A statikus felépítésű, a talapzat szintjéből helyenként alig kiemelkedő két alak a halálos elernyedés és a megriadt, villanásszerű mozdulat kontraszthatásával leheletfinom pszichikai rezdülések kifejezésére képes. A következő és az elemzett periódus végpontját és be-
