Csengeryné Nagy Zsuzsa dr. – Doroghyné Fehér Zsuzsa dr. szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve 2. szám. (MNG Budapest, 1974)

Szíj Béla: Orlai Petrich Soma művészi kibontakozásának évei

danivalója. Orlai nem írta le sehova (nem is írhatta), hogy Petőfi emlékét akarta idézni a művel, mégis tudott volt a közönség, valamint a műkritikusok előtt. Kétségtelenül voltak — különösen az akkor szóhoz jutottak között —, akik Petőfiben a felforgatót látták. Hiszen a káröröm érzésével nézték már 1849 nyarán, amikor nyilvánvaló lett, hogy forradalmi eszméi lehetetlenné válnak. Meg kell írnunk, hogy itthoni pártfogói szintén elégedetlenek voltak. Ők nem a nyilvánosság előtt, hanem levélben közölték észrevételeiket. Toldy Ferenc, akinek jóindulatáról már az eddigiekben is meggyőződhettünk, ugyancsak nem értett egyet a festménnyel és meg is írta fenntartásait. Érdemes idézni levelét, közvetlenül láthatjuk az akkori szellemi élet egyik kiemelkedő alakjának véleményét.

48 „Hol kezdjem, hogy a kellemetlen tárgyat őszinteségemmel még kellemetlenebbé ne tegyem?. . . Mindenekelőtt: hogy játszhatott Kd. oly kétes játékot? Egy műtől feltételezni egész jövendőjét! S előre senki tanácsával nem élni. Én nem tudtam egyebet a dologról, mint Mohácsi temető, utóbb, mikor a mű már szinte készen volt, azt hogy II. Lajos ásatása! — Barátom, micsoda érdeme van II. Lajosnak? Hát még teste megtaláltatásának. . . Lajost, mint fiatalembert sajnálhatni, de mint királyt? 0 alatta a nemzet betegsége halálos lett, s Mohács csak az elfordíthatatlan halálnak napja. . . S szabad-e ha históriai képet festünk, a históriát annyira ignorálni, mint az itt történik? Hiszen Lajos komornyika rég eltemette, elrejtette volt, mikor őt János király felkerestette, amit Kd. festeni akart, az hat héttel Lajos halála után történt, mikor a test már rohadási pecsétekkel van elborítva. . . S Kd. egy gyönyörű szép ép ifjút, inkább alvó, mint halott ifjút fest. . . Értem én egyébiránt Kd. szándékát: Kd. szereti az allegóriát s Kd. meg akarta értetni a nézővel, hogy királyt találtak. . . Sok azt kérdi, hol veszik magukat a síró nők? Ezek, s ilyek azon kifogások, melyeket mind azok egyszájjal tesznek, kik figyelemmel nézték a képet, mert magyar képírótól van, s mert a képnek az eszmétől, elválva, tagadhatatlan szépségei vannak. . . Az Istenért! Barátom, hogy nem kérdezhette magától, vájjon a közönségre miképp hathat a kép? Hisz a közönségnek festünk, nem magunknak. . . Ez idő alatt Kd. legalább hat kis képet festhetett volna, egyet, kettőt, bizonyosan megvesz az egyesület, s egyet, kettőt privátusok, s lett volna pénz, lett volna tetszés, lett volna név!. . . Eötvös tűnődött mindenféle módokról. . . de fájdalom semmi kilátás, mert nincs egy kedvelője sem a műnek. . . De Kd. ... ne csüggedjen, siessen azon jóhírt, melyben Istvánja után Lajos megérkezéséig állt, újra kiérdemelni, ne dacoljon a bajjal, hanem győzze meg azt. . . Készítsen egy újat, de kicsinyt, s küldje el. Könynyebb lesz egyhatod rész ekkoráért 2—3000 forintot nyerni, s míg az elkel, pedig ugyan rajta leszünk, fessen egy másodikat, harmadikat, s így tovább. . . De semmi allegórikumot (mihezi hajlamát sajnálattal tapasztaltam sokszor), s híven a históriához, az élethez. . ." Toldy után nézzük meg, miként vélekedett Eötvös. 1851 októberében kelt levelében a következőket találjuk:

49 „Az ami az Ön müvének ártott — legyen kimondva azon őszinteséggel, melyet művésztársaimtól irányomban követelek, s irányukban mindig kötelességnek tartok — egyedül a technikának hiánya. S éppen ezért csak ez az amire minden szorgalmát fordítania kell. Nagy gondolatok és kompozíciók, a festészetben és költészetben csak akkor értetnek meg, s ragadják el a népet, ha azok szép és nemcsak szabályszerű, hanem kellemes alakokban állíttatnak elébe. S ez az mi művében hiányzik. Minthogy pedig a technikában való tökély csak úgy érethetik el, ha kisebb tárgyak lehető legtökéletesebb ábrázolásával foglalkozunk, már ezért is saját művészi kifejlődése tekintetéből — igen célszerűnek tartanám, ha egyidőre ilyenekre fordítaná tehetségét, nem mellőzve még a portrait festést sem, mely ha nagyobb históriai festők során átmegyünk, a históriai festészettel nemcsak ellentétben nem áll, hanem annak egyik csaknem nélkülözhetetlen előkészületét képezi." Toldy és Eötvös levelei nagyon fontosak a szabadságharcot követő idők művészeti életéből, s anélkül, hogy a rossz szándék vezetne bennünket, keresni fogjuk magatartásuk, illetve véleményformálásuk gyökereit. Mint láttuk, Toldy támogatta Orlait, nagy festményét a műkiállítás bezárása után a Tudományos Akadémiára vitette, őrzéséről gondoskodott. Később Vörösmarty portréjának festésével bízta meg és más megrendeléseket is szerzett számára. Viszont a II. Lajos-témában előadott gondolatokkal, különösen a Petőfi célzattal nem tudott egyetérteni. Ó már a negyvenes évek második felének irodalmában helytelen fejlődést látott. Nem hitt az irodalom nemzeti öntudatot tápláló szerepében. Különösen nem úgy, mint Orlai a történelmi festészet eszmeiségének fontosságában. A különben sok vonatkozásban kitűnő kritikus és irodalomtörténész, mintha féltette volna az irodalmat (és képzőművészetet) a politikai mondanivalótól, mely szerinte a formai szépség kárára érvényesült.

50 Az akkori viszonyokban való elhelyezkedését megvilágítja az Orlaihoz 1851. április 6-án küldött levelének következő részlete is: „A levertség oszlani kezd. A birodalmi tanács felállítása bizonyos reményeket költ. A terhek nagyok, de azért az irodalom mindinkább élénkül. Sok munka jő ki, különösen tudományos. . . Ezek nagy jelek. . . Nyugodjék tehát meg Kd. is és ne csüggedjen. . ." Toldyból a megbocsátás, legalábbis a megbékélés hangja szólt. 0 is tanúja volt az eseményeknek, de praktikus érzékkel fel tudta mérni, hogy milyen nagy perspektívák nyílnak előtte, ha „megbékél". Könnyebben megértjük, hogy óvni akarta Orlait az allegóriák alkalmazásától, ha arra gondolunk, hogy az 1850 óta általa szerkesztett Új Magyar Múzeumban alig találunk olyan problémafelvetést, amely ne hangoztatná a „józan ész" szerepét.

51 Csakhogy ez a józan ész keresi a kiegyezést (tehát az egyezkedést) az abszolutisztikus államhatalmat megszemélyesítő és győztes uralkodóházzal.