Csengeryné Nagy Zsuzsa dr. – Doroghyné Fehér Zsuzsa dr. szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve 2. szám. (MNG Budapest, 1974)
Szíj Béla: Orlai Petrich Soma művészi kibontakozásának évei
Sajátos ellentmondás: az a lap ad nyilvánosságot és védelmet Orlainak, amely világnézeti és politikai mondanivalóihoz az „egyezményes filozófiából" merít támaszt. Ezenkívül ha csak az allegória kérdésében értünk egyet Toldyval, önmagunkkal kerülünk ellentétbe, mert azt be kell látnunk, hogy a szabadságharc után a progresszív politikai mondanivaló csak rejtett utakon nyilvánulhatott meg a képzőművészetben, amikor a szimbólum és allegória szerepe megnőtt, s látszatra ártatlan hasonlataival nagyon is valósan célzott a haza sorsára — tehát elengedhetetlen volt. /V művészi szabadságot, pontosabban a történelmi festmény esetében a művész szuverén alakítási jogát illetően Orlainak adunk igazat. 0 a történeti hűség szempontjából is meg tudta védeni festményét, amikor Jászai Pálnak A magyar nemzet napjai a mohácsi vész után c. művére 52 hivatkozott mint forrásra, melyből jelenetének részleteit összeválogatta. De ez másodrendű szempont, fontosabb Orlainak e vonatkozású elvi álláspontja, mely szerint más a „pozitív történet" és más a „történelmi költészet" (vagyis festészet). Az előbbi a tények, adatok következetes felsorakoztatása, az utóbbi a művésznek lehetőséget ad, hogy szabadon, saját életérzésének megfelelően válogasson, s ha valamely történelmi eseményt alkalmasnak talál a jelenkori problémák elmondására, anélkül hogy meghamisítaná a tényeket, az egykor történtek hangsúlyát a jelenben aktuális igazság tükrözése érdekében fokozhatja, alakíthatja.''* Végül Toldy ama megállapítása, hogy a közönségnek és nem magunknak festünk, s praktikai tanácsai, hogy kisebb méretű, érdekesebb témájú képeket fessen Orlai — olyanok, hogy azoknak vizsgálatát egyenesen elutasíthatjuk magunktól. Áttérve Eötvös József leveleire, a következőket kell megállapítanunk. A negyvenes évek közepétől megjelenő műveit, A falu jegyzőjét, a Reformot, a Magyarország 1514hen c. kötetét minden bizonnyal olvasta Orlai. Mennyivel más politikai, társadalmi célkitűzéseket és megoldási koncepciókat láthatott azokban, mint amilyenekvoltak A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az álladulomra című művében, melynek I. kötete akkor volt megjelenendő, amikor a II. Lajos-festrnény készült. Biztos tudomásunk van arról, hogy Orlai külföldi barátainak a negyvenes évek közepén készült Eötvös-regényeket ajánlotta 51 , minthogy valószínű számára is meggyőző erejűek voltak azok. Ha A falu jegyzőjét tekintjük a haladó mondanivaló leghatározottabb megjelenítésének, akkor A XIX. század uralkodó eszméi. . . ennek az antipólusa. Orlai következetesebb volt eredeti ideáihoz, mint Eötvös. Ha kapott is jóindulatot Eötvöstől, mert kétségtelenül kapott, teljes szolidaritásra nem számíthatott. Pedig most erre lett volna szüksége. Egyetérteni művével, a technikai bizonytalanságok ellenére is. Mint láttuk, Eötvös elsősorban a technikai felkészültség hiányát kifogásolta. Hogy a biedermeier képzőművészi eszmény továbbélése idején a „nemcsak szabályos, hanem kellemes alakok"-hoz szokott szem számára mily kevéssé lehettek megnyerőek Orlai romantika felé vonzódó szabadabb formái, azt könnyen elképzelhetjük. Különben pár év múlva Eötvös otthonában találjuk Loránd fia házitanítójaként Kelety Gusztávot, aki később múlt századi képzőművészetünknek legkonzervatívabb és legmakacsabb akadémikus mestere lett. 55 Ha Eötvös bizalmát annyira megnyerhette Kelety, akkor még inkább hajlunk arra, hogy Eötvösnek a szabadabb formálás iránti érzéketlenségében lássuk idegenkedésének okát. Hogy Eötvöst is jószándék vezette, ahhoz kétség nem fér. Sőt mint láttuk, 1851. május 5-én kelt levelében „legújabb történeteket" említett, s azokat a személyeket, „akik az utolsó időben nálunk szerepeltek". Ilyen tárgykörből vett képeket szeretett volna látni Orlaitól. Ha meggondoljuk, hogy ő A falu jegyzőjében példát mutatott, hogy miként lehet kora társadalmi és politikai életét bemutatni (tehát a legutolsó időket cs az azokban szereplő személyeket), mégpedig kritikai jelleggel vizsgálódva, akkor tulajdonképpen nagyon is fontos tanáccsal fordult művészünk felé. Eötvös véleményének vizsgálatakor érdemes emlékezetünkbe idézni, hogy Toldy nem a technikai fogyatékosságok felől kifogásolta a képet, ellenkezőleg: megírta, hogy az „eszmétől elválva tagadhatatlan szépségei vannak". Tehát pártfogói is ellentétes véleményen voltak. * Orlai magára maradt. Még Pap Gábor, aki az Életképekben oly határozott hangon megírta, hogy a haza sorsa után a hazai művészetre kell gondolnunk, az sem emelte fel szavát, és nem írtak mellette azok a barátai sem, akikkel együtt tanult Pápán és együtt dolgozott a képzőtársaságban, vagy akit lerajzolt, például Baráth Ferenc. Mit tettek ők most, s mit tettek azóta, hogy utoljára említettük őket? Pap Gábor 1848 októberében hazajött Bécsből, addig is a bécsi forradalommal rokonszenvező tudósításokat írt, minthogy ő maga részt vett abban. Hazatérte után beállt a honvéd hadseregbe, Tiszafüredig Guyon Richard tábornok csapatában harcolt, azután Kmetty György hadtestében. Kmetty katonái vívták azt a csatát Lúgosnál, amely fedezte Kossuthnak és társainak menekülését. 5 '' Baráth Ferenc 1848 tavaszán nemzetőr, majd honvéd lett, több ütközetben részt vett, közben Kossuth futárja volt."' 7 (Szolgálati fegyvereit, kitüntetéseit a róla készült Orlai-rajzzal együtt ma is őrzi a pápai főiskola gyűjteménye.) Elképzelhető mindkettőjükről, hogy a harcokból megtérve, nem állhattak a vitázok közé.
