Csengeryné Nagy Zsuzsa dr. – Doroghyné Fehér Zsuzsa dr. szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve 2. szám. (MNG Budapest, 1974)
Szíj Béla: Orlai Petrich Soma művészi kibontakozásának évei
1846. december 26-án kelt levele, melyben azt írta, hogy jobban örül az Orlainak juttatott ezer forinton, mintha ő kapott volna kettő ezret, feltehetően Wenckheirnué segítségére vonatkozott. 1847 elejétől Bécsben volt. Ott először az Akadémián, majd Waldmüller magániskolájában képezte magát. Ez év áprilisában Békés megyei hozzátartozóihoz küldött leveléből közelebbi értesülést szerezhetünk bécsi viszonyairól, munkájáról, s nem utolsó sorban honvágyáról. 2 '' „Egy nap alatt élünk és oly messze egymástól, s ki tudja sorsomnak szélvésze nem fú e még tovább. Boldogok a falusiak, kiknek vágyaik nem terjednek a tanyákon túl, gyakran szívből irigylem azok életét. Azonban ne gondolja, hogy én nem vennék részt abban is, azért, hogy oly roppant városban lakom, többször van az én gondolatom Önök között Békésen, mint nálam. . . Most pedig azon bölcs mondásra térek: az ember mindenütt megszokhat, én is úgy vagyok, Bécs most csak olyan mint Pest előttem, vagy Gyula, csak a nép az melyben különbséget talál az ember. . . Itt lát az ember pompát, nyomorúságot, sok okost és temérdek ostobát." A levél további részében leírja, hogy a nagynevű Waldmüller tanár vezetése alatt képezi magát. Mestere segítségével igyekszik minél jobban megfelelni a hozzá fűzött reményeknek. Végül arról ír, hogy Waldmüller rövidesen Oroszországba fog utazni, amikor ő hazalátogat Békésbe. Bécsben 1847 telén fogott hozzá István király és a gyilkos című történelmi vásznához, olyan műhöz, amely más művész esetében csak sokéves előtanulmány után lett volna elképzelhető. Ö nagyigényű vállalkozásában gyorsan akart haladni, nem időzhetett a kisszerű tartalmi és formai feladatoknál. Bár tudunk arról is, hogy néhány kisebb lélegzetű művet készített, melyeknek feltehetően stúdium jellege volt. Hogy Waldmüller valóban nagy súlyt helyezett Orlai előmenetelére, s hogy becsülte képességeit, azt több írásos dokumentum igazolja. 1847 októberében beadvánnyal fordult a magyar országgyűléshez 21 , előadta, hogy Bécsben néhány magyar ifjút részesít művészi oktatásban, s azok oly haladást értek el, s általában olyan művészi készségről tesznek tanúságot, amelynek hitele kétségbe nem vonható. Ezek az ifjak, ha megfelelően elmélyednek tanulmányaikban, a művészetek mezején nemzetük dicsőségére tisztelt nevet fognak szerezni. „Járni fognak a maguk útján, de ezt akkor tartanám a legdicsőbbnek, ha hazájukba vezetne. A hazának köszönni a kiképzést és ezért viszont a hazának szentelni minden erőt. . ." — olvashatjuk a beadvány szövegében. Kérte, sürgette a rendeket, hogy figyeljenek fel a művész fiatalokra. 25 — Nem tudjuk, hogy tettek-e valamit a felelős magyar minisztérium előadói, de W T aldmüller szép közbenjárásáról nekünk is meg kellett emlékeznünk. A történelmi események gyorsan követték egymást. Forradalmi feszültség töltötte be Európát, s azon belül a Habsburg birodalmat. Amikor a pesti forradalom híre érkezett Orlaihoz, éppen az István király életéből vett kompozícióján dolgozott. A politikai események új idők eljövetelét hirdették számára. Bécsi magyar társaival pesti kiállításra készült, ahol a magyar festészet új eredményeit szerették volna bemutatni, köztük természetesen az István király életéből vett jelenetet. A kiállítás a forradalmi eszmékkel szembenállók magatartása miatt meghiúsult. Ugyanakkor 1848 júliusában Petőfi és Jókai lapjában, az Életképekben szép értekezés jelent meg nemzeti művészetünk problémáiról és ezen belül fontos ismertetést nyert Orlai munkássága. 2 '' Az értekezés szerzője Pap Gábor (volt pápai diák), akkoriban „királyi helytartósági titoknok" és az Életképek bécsi tudósítója, értekezésének bevezetőjében megállapította a következőket: „Átalakulási korszakban élünk. Az európai mozgalom fölöttünk hatás nélkül nem vonulhatott el. Látjuk, hogy múltunk veszve van, s fő feladatunk tevékenységgel üdvözölni a jövőt. A világtörténet színpadán eddig részünkre semmi, vagy szolgai szerep jutott." — E bevezető után tért át a képzőművészet fontosságának hangsúlyozására: „A nemzet életnagyságát szellemi felemelkedésének jövőhözi viszonya határozza meg. . . Ha emelkedni akarunk, nem szabad veszni hagyni azokat, akik által naggyá lehetünk. Ilyen tényezője a szellemi életnek a művészet, s ennek egyik legfontosabb ága a festészet. Itt azonban művészi, teremtő festészetet akarok értein. A festő és másoló közt különbséget kell tenni, amaz lelkéből meríti a tárgyakat, rajza minden vonásában teremtő lelkét látja visszasugározni, költészetében meglelkesíti az istenséget. . . Emez, vagy a másoló gépiességen nem emelkedett felül, s mert ideája nem volt, mellyel lelkét visszatükrözhette volna, emléke a sírt soha nem éli túl. Tagadhatatlanul igaz, hogy a hon megmentése teendőink legelsőbbike. . ., kétségbevonni nem is akarom. . ., de ha a hon megmentésén kívül áldozhat a nemzet, úgy mindenekelőtt művészetünk felvirágoztatását kell előmozdítani. . . Egy ily kitűnő tehetség elég arra, hogy magával együtt nemzetét is halhatatlanítsa." Felsorolja, hogy mennyi művészünk maradt külföldön, megemlíti Ferenczyt, aki csalódottan vonult vissza, mert nagyszerű tervét nem tudta megvalósítani. „Ez így többé nem lehet! Mutassuk meg tettekkel, hogy ébredünk." — A fent előadottak után írt Orlairól: „Teremtő lelkének kiapadhatatlansága, magas fantáziája. . . az ezekkel párosult nagysierű kivitel, mit Waldmüller világhírű iskolájában egy év alatt sajátjává tett, élő tanúi annak, hogy olasz hon művészeit, ha felül nem haladja is, de mellettük bizonyosan szégyen nélkül fog megállhatni. . . Festészetének tárgyait a magyar történelemből meríti, lánglelkének magas fantáziájával övezi körül mindegyiket. Most végezte be a Szent István ébredését. Ha az anyagi szükség láncait feloldja a nemzet szent géniusza, akkor rögtön a Mohácsi temető festéséhez fog. . . Tárgya az elesettek temetése leend. Teremtő lelkének nagy-
