Pogány Ö. Gábor - Csengeryné Nagy Zsuzsa dr. szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve 1. szám. (MNG Budapest, 1970)

B. Supka Magdolna: Kohán György (1910—1966)

amikor egyedül maradunk a koporsóval. A jajveszékelés nélküli, vergődő béicsút. Mikor az anyéit átjárja a testéből szakadt test kihűlése. Ez a Sirató. A személyes halálélmény gyűrűzése — mint vízbe hullott meteoré — egyre tágult a második világháborúi feletti eszmélkedésében. Tíz méteres Háború emléke című frízének is — amely most került mozaik-kivitelre az eredeti mű pontos másaként — a siratás a fő témája. Középmezőben egy parasztanya víziója: harctéren, távoli hegyek között haldokló fiáról. Ledőlt bálványok és katedrédisok, szuronyerdővel menetelő katonéik között: erős hangsúllyal, ismétlődő mementóként egy-egy asszony fájdalma a koporsónál. A Háború emlékéhez tartozik tematikailag a hideg vaskályha mellett, szőrmegalléros kabátban, kecskelábon álló, kezét tördelő nő is, kifosztott lény, tekintetében a téboly előjeleivel (112. kép). Ez idő óta képeinek kicsengése fokozottan a megrendültségé. De megtört, érzelmét nyilvánító férfialak nem szerepel Kohán festészetében, grafikájában, legfeljebb a dolgok értelmén-értelmetlenségén az önmarcangolásig töprengő, vagy elszánt, rezdülés nélküli arcok, koporsónál tétován — a nézőnek háttal! — álló, avitt öltözetű, megilletődött férfiemberek. Vagy éppen a holttestek között álló-élő, hirtelenül gazdátlanná semmisült „lovacskába" sűríti döbbenetét a művész, s a festmény címéül, percnyi hallgatéis után, éles hangon ezt a szót jelölte meg: Csend (113. kép). Az élet elnémításának pillanata, a visszavonhatatlan atrocitás foglalkoztatja a Lelőtt varjú (114. kép) című krétarajzán is. Indulata, idegzete minden esetben és azonnal átviszi a „témát" látásába, az emberi és a látásélményeknek ez a szimultaneitása képpé diktálja magéit. „Való igaz, hogy ha a kimondhatatlan zenévé változott — ugyanígy képpé is. Tegnap délután nagy sétát tettem, már késő volt, mikor hazafelé tartottam, a fehér havon ott feküdt egy lelőtt varjú, kevéske vérfolttal, szétterjesztett szárnyakkal. . . azt a döbbenetet, amitől a szívem jóval erősebben kezdett verni... csak megfesteni lehet... A dráma ott van, mikor az egyik élőlény meglátja egy másiknak a pusztulását. Es a színegység — fehér-fekete-vörös. . . fekete krétával a varjúról egy rajzot csináltam — életnagyságban. Kitűztem a falra — a szobámban ez az egy rajz látható — meg jégviréig. Most télen. jöttem rá — amit Tintoretto mondott —, a fehér és a tekébe a két legnagyobb szín. A fekete mindent elmélyít, a fehér mindent kiemel; csakhogy a varjú esetében fordított a helyzet, átélt és át nem élt foltok helyzetéből adódik az a dinamika, ami izgalmat tud okozni. Pozitív — átélt. Negatív — át nem élt foltok. A varjúnál a fekete a pozitív, a fehér hó az át nem élt, vagyis negatív folt, tehát itt a tintorettói tétel megfordított. Azután: az a szép, ha a piktúra: előadásában nyers-brutális, de hatáséiban finom!" Kohéuit mint embert a sorsa fokozatosan megkeményítette, de saját válságai ugyanakkor a mások tragédiái iránt is felfokozták érzékenységét, felszították indulatát, a háborús tömeghalál, s az ahhoz fűződő egyéni tragédiák pedig két évtizeden át szinte folyamatosan foglalkoztatták elméjét, érlelték művészetét. Már 1938—39-től kezdve képeinek kicsengése mindig a megrendültségé, még lírai témáit is beárnyékolja valamiféle balsejtelem, mint azét, aki ezentúl vívóállásból figyel majd az életre, emberi gyarlóságokra, katasztrófákra: a vesztesek nevében. Életművének indulati jellege ettől kezdve átható, s úgy tűnik, a döntő érzés, amely vezérli: az i r g a 1 o m. De már pályája ekkori, belső fordulópontjém ennek az irgalomnak valamiféle szigora támad, amiben élesen különbözik a még korábbi zsengéinek egyértelműen gyengédlírai hangvételétől. Ennek az irgalomnak a hangjéiba ugyanis az ítélkezés komorséiga is vegyül, a bajt hozó felé, akitamit szinte sosem ábrázol közvetlenül, hanem csak ráutal, jelképesen, a pszichikai helyzetkép súlyával, élével. Lehet-e még szelíden „együttérzésnek" nevezni festményeinek azt a furcsa vigaszosséigát, amely akár méltósággal viselteti alakjaival a csapéisokat, akár gesztusokkal, mimikával jajveszékel helyettük, de mindenképp, szépítgetés nélkül közli velük a másíthatatlant. Képeinek élére állított drámaisága mögött gyakorta érzünk sokkal többet a művész ziigolódásánál: szitkot érzünk. Villámgyorsan és kérlelhetetlenül vonja le a konzekvenciákat az eseményekből — ahogyan ezt emberek jelleméről is szokta volt tenni visszavonhatatlanul —, s aztán megjelöli képein a vesztesek számára azt a belső tartást, ahogyan tragédiákat viselni kell, vagy lehet, vagy éppen nem lehet. . . A problémák feletti olcsóbb töprengésen, az apróra váltható szenvedés mértékén messze túlnőtt Kohán sorsa, szíve, ecsete. Az áldozattá válás élménye az ő indulatainak nagyítóján mítosszá érik: az emberi tragédiák mellett a geológiai drámák éppen úgy foglalkoztatják elméjét, mint az őslények kiveszésének drámája (mintegy tíztizenöt hatalmas kartonja pusztult el régebben ez utóbbi témáról), vagy a kicsinységé az óriásarányokhoz viszonyítva, vagy pusztuló, ódon házaké: egy kis fehér, elhagyott ház lelakatolt kapuja ligy hat rá, mint a torokra forrasztott szó, homlokzatéin a voluta az elmúlás viselésének méltóséigát jelzi számára: „Ha ezek eltűnnek, nem lesz többi'' érdemes élni" — mondja csendesen. A hangulat költőiségének melegágyait félti, a meghittség keletkezésének csendes helyeit, az inspirálód ás végvárait, érett formákat, tartalmakat. Rokon érzés ez az elmiihis elleni tehetetlenséggel. Folyamatosan sajog benne a vissza- vagy hely rehozhatatlanséig fájdalma, minden dolgok és minden lények nevében, mert negatív következményeikkel együtt érzi és méri fel a jelenségeket, így jelentőségükben, drámaiságukban is megnagyobbodnak. Létformák, korok, morálok, cselekedetek, sőt látszatok is méhükben hordják fejleményeiket, és azok külső megjelenését: monumentálissá nőnek. Ebből a szellemi-etikai-érzelmi magatartásból szervesen bontakozik ki egyrészt Kohán piktiiréijémak tartalmi követ-