Pogány Ö. Gábor - Csengeryné Nagy Zsuzsa dr. szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve 1. szám. (MNG Budapest, 1970)

B. Supka Magdolna: Kohán György (1910—1966)

kezetessége, rendületlen visszatérése az alapvető, a magot mindig újra s mindig másként bontogató témákhoz, másrészt ugyanez a magatartás indokolja nála a tartalomból szervesen kisarjadó, nem pedig arra rákonstruált, arra alkalmazott formai kifejezést. A látott és átélt dolgok különös transzügurációin, erős átértelmezésen esnek át, amíg elérnek Kohán ecsetéig, ha aztán az megindul, úgy szédal meg már képein, mint aki az utolsó szót mondja ki egy-egy jelenség értelméről, annak tartalmi-formai szintéziseként. A dolgok sűrű, egyben erőteljes értelmezése nála nem elsősorban hűvös esztétikai koncentrációból ered, hanem folyamatosan lobogó indulata érleli azt, s ezt az érlelődési folyamatot rekonstruálja a mesterségben avatott kéz, s felülbírálja a pallérozott agy és szem. A tömör, stabil formák belső dinamikája, a felfokozott színvilág és a konstrukció feszültsége tartalmi eredetű, mert Kohán képzeletében a kifejlett, a beteljesedett tragédiák dramatizálódnak, megelevenednek, statikusból cselekményessé válnak, de a művész azokat nem részletezi elbeszélő modorban, hanem leszögezi egy bizonyos időpontban, abban, amelyet ő érez kulminációs pontnak. Ettől aztán pszichikai jellegük forrpontján állanak meg, oly váratlan élességgel, mint a padlóba vágott kés, amelynek pengése-rezgése tovább jelzi az erőt, amellyel lecsapé>dott. Ilyenféle érzést kelt, a legcsekélyebb elbeszélői szándék nélkül a Kabát (115. kép) című festménye. Nem a bohémélet kabéitáriájévnak szívhez szóló búcsúját, a kedves tárgy elégiáját idézi ez fel. Szegletes, tüzes színű formák szerkesztésében ez lehetne a puhább, a melegebb forma: az élőlény. Az is, de keményen odalódított, fekete, magányos, személyes viselkedésű lény, amely a melegségnek csak a látszatát tudta adni, a külső meleget, a belső helyett. Hol van méír az a régebbi kép a puhán omló fekete óriásdrapériával az egyetlen hófehér kagyló mögött ? A Kabát-kép is ahhoz a tartalmi crescendóhoz tartozik, amely az életmű vége felé egyre kristályosabban fogalmazza meg — formailag is — a felszámolandó és a fel nem számolható dolgok közötti feszültséget, a még elvégezhető és a már benneszoruló igazságok közötti vívódást, mely lobogásséi fokozódik. Az egykor dinamikusan, de stabilan felépített Napraforgós csendélet (116. kép) most rézsútos alul- és felülnézetből egyszerre látva: zuhanni kezd. . . Szelíd szakmai jelző lenne azt mondani, hogy ez időben készült képein a „formák éltmetszik egymást", mert ezek most méír ütközetet vívnak, persze azzal az éles logikával, ahogyan Kohán szavai találnak telibe emberi igazságokat és gyarhWigokat.. . A geometrikus szerkesztettséget egy másik fájta, plasztikusabb, hajlékonyabb formai megjelenítéssel egyidőben mívelte, más-más célra, műfajra szánva tanulmányozta. Az előbbit mozaikban, üvegablakban, falképben, az utóbbit leginkább táblaképben gondolkodva. Műveinek túlnyomó része, táblaképeié is, óriás méretű, a kisebbek is monumentális hatásúak, és falkép igényűek, nem is tűrik a keretet. (Kiállításán képeit nem engedte kereteztetni, hogy a falfelületbe simulva éljék eredeti rendeltetésüket.) A nagy méretek, valamint témáinak az intim lakásokon messze túl, a közösségbe mutató volta: képeinek eladhaté)ságát akadéilyozta: ezzel sosem törődött- Éhkoppon élve festette nagy megrendüléseit, az elpusztult művekkel s a lappangéikkal együtt, mintegy ezerötszáz festményt és többezer graükát három évtized alatt. Egy háromrészes, tryptichonnak komponált festménye : megdöbbentő művészi hitvallás, címe: Invocatio. A középrész: puritán, sőt rideg műterembelső közepén szobrászédlvémy, amely fölött egy hatalmas, zöldes kéz lebeg, görcsös ujjai irgalmat kérnek, de fenyegetnek is. Ez tehát az istenek segítségül hívása.. . Kohán egyetlen életcéljának, a festészetnek, abból eredő minden vállaláséinak-vívódásának szimbóluma, végletes indulatainak, garabonciás lényének, bujdosó életének szézám-szava ez a kéz. Megfeszített munkéilkodásának utolsó éveiben visszatér három fő téméijához, a földhöz, az asszonyhoz és a halálhoz. Valamiféle hatalmas, zengő csend — de nem a rezignációé — járja élt e képek hangulatát. Egy, mintha emlékeinek állítana rajtuk monumentumot. Feltartott fejű, komoly arcú, sudár lányok a mezőről jövet elénk toppannak. Eurydike apró léptei éltivódnak a tehenet vezető parasztasszony tőből szakadt monumentális járásába. Az ábréind-asszony profilja, mint sivatagban feledett szoboré; haját-vállát lepel borítja, rejtelmesen hallgat téivolbatűnő gondolatairól, érzéseiről. Feje felett vadludak húznak. A Pávéis asszony: a természet pompájába öltöztetett nő, hímes, jelképe, a Holdsarló néki tündöklik: utolsó, fejedelmi hódolata ez a művésznek a női nem, az ábréind felé, képzeletének ezen lírai, enyhet adó tája felé. A Halott, Kohán utolsó képe e témában: padkára helyezett koporsó két oldalán kendős parasztasszony és kucsmás férfi áll szótlan, mozdulatlan. A fekvő, élettelen vízszintes drámájéit a két álló, élő alak függélyese mélyebbről és élesebben jelzi, mint a fájdalomnak bárminemű kifejezése tenné azt az arcon, vagy a gesztusokban. A férfi hátán a viseltes kabátka avitt zöldje színjéitszó, eleven, a koporsóra vetődő éirnyéka fekete, merev. Megdöbbentő egyszerűségű, minden pátosztól megtisztított vallomás ez a szegényparaszti életvégről. Kohévn György a gondolatvilágának legmélyére, életérzésének szentélyébe is elvezeti azokat a beavatottakat, akiknek szívében valaha gyökeret vert az áhítat az emberi szellem és a természet nagyrendűsége iréirit, akikben fausti héisvétok tudnak harangozni kétségeik, válságaik közepette. A Termés felajánlása: a kinti természet, az eleven fák eleven gyümölcsének bemutatása egy jelképes szentélyfélében, derengő félhomályban. Ünnepélyes mozdulatok, fejek, tálak, kelyhek, gyümölcsök körvonalai egymásba metsződnek, szertartást, ősi, pogány gabona-áldozatok