Pogány Ö. Gábor - Csengeryné Nagy Zsuzsa dr. szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve 1. szám. (MNG Budapest, 1970)

B. Supka Magdolna: Kohán György (1910—1966)

fokozni azzal, hogy a szereplők nem néznek egymásra, nem társalognak. Az is valószínű, hogy személyes élményeit — az „úri" és a parasztvilág, a város és a falu, a muzeális képzőművészet és a népművészet, az ókor és az éijkor találkozásáról és ütközéséről — is belekomponálta ebbe a rapszódiába, a különböző nőtípusok alakján keresztül. „Ilyen nők — szavai szerint — talém nincsenek is, vagy ha igen: nem ismertük őket". Ezt az éibrándból szőtt nőideált még inkább felismerhetjük azon festményeinek különös expressziójából, ahol alig volt élményektől megözvegyültén, fiatal nők ülnek, amolyan Beatrice-félék, akiket, miként Dante, tán meg sem mert szólítani hódolójuk: inkább műre váltotta emléküket. Ilyen az Emlékezés (105. kép) nőalakja. Visszavont sóhaj a félignyitott szájon, ünő tekintetében riadtság. Párka lehetne, aki vonakodik a sorsfonáltól, amelyet szőnie kellene. Ugy tűnik, éppen ezek a soha nem ismert, több emlékből, divízióból összevont típusok alkalmasak a Kohánban rejtőző lelkes tartalmak, sejtelmes szomorúságéi sorsok kifejezésére. Modell jelenléte, felhasználása az ilyen témánál zavarja a művész látványtól függetlenedő képzeletét. A Termés (106. kép) című festmény egyik — fa alatt térdeplő — asszonya a gyümölcs-fogadás és felajánlás révületét, ember és föld végtelen kapcsolódását, igaz szertartásként, oly áradó költőiséggel, tartalmi-formai szintézissel jeleníti meg, hogy azt a zeneművészet nagy oratóriumaihoz kell hasonlítanunk. Akinek velenövekedett, falusi élményvilágához tartozik a földi természet és a kozmosz együttlátása — mint Kohémnak — (szórakozottan őrzött libát aprógyerek korában, hanyattfekve a fűben), az érzi ilyen szerves összetartozásban, mint a Pásztor (107. kép) című festményén, az állat formáinak, szarvának és a Holdnak összefüggését, hogy a régi mítoszok jelképessége elevenné válik bennünk. Kultikus jelentésű a Fogadalom (IV. tábla) című festménye is. Népviseletben asztalnál ülő falusi lány: ez ínyén; való, hímes témája lehetne bármely népéletkép festőnek. Kohémban ez a látvány, esztétikumával együtt, azonnal vált át ünnepélyes tartalommá. Háttér és öltözet kortalankeleties stilizációjú, a korsó kultikus jellegű, virág nélküli, centrális elhelyezésével, a lehajtott fő, a hunyt szem s a fénybeborult homlok a legmélyebb koncentrációról tanúskodik. Méltán ölti a Fogadalom címet, a vállalt dolgok iránti hűség szimbólumaként. A Kéve (108. kép): a termés, a begyűjtés ősi izgalmát ünnepli. Heves, biztos mozdulatéi embert látunk; a kéve, amelyet felkapni készül, szinte farönknek látszik, súlyos, de bír vele. Többalakos kompozícióból metszette ki ezt a figurát — mintegy azt kontrollálva, hogy el tudja-e érni azt a dinamikát, tartalmi-formai intenzitást egyetlen alak ábrázolásában, mint számtalan sokalakos munkaábréizolásán, répa-krumpliszedő, cséplés-témáiban —, ahol a mozdulat ismétlődése, variálása önmagában is felerősíti a szemlélő ritmikai és pszichikai élményét. Egyalakos kompozícióin — mint kórust felváltó magánszólamban — fokozott jelentőséget kap a heroizáló hangvétel. Ugyanis Kohán képzelete már eleve csak olyan élményekből táplálkozik, amelyeket festői-emberi kijelentésre érdemesnek tart, amelyek őt emberileg folyamatosan foglalkoztatják, megrendítik. Ezek sem nem langyos, sem nem könnyed élmények; mindig a felelősségteljes, súlyos létformáik átéléséből, azok érzelmi-etikai vállaláséiból erednek, és a művész vehemensen tudatos életszemléletét közvetítik. A Parasztasszony (109. kép) — kiállításának plakátjául ezt választotta: szfinx: parancs. Szinte nemnélküli lény. Távolba tűző tekintete nagy tájat ural térben és időben. Vonásainak, szemének szigora, villéirncsapásszerű ránccal az orrtő felett, arra hipnotizál, ami hatalmának eredete és értelme: a termő föld szolgálatára. Annyira jelkép, hogy embervoltéinak, múlandóságának lehetősége fel sem merül bennünk... De mégis, mi történik ezzel a rettenet nélküli arccal, a parasztasszonyéval, amikor a halál kiteríti vonásait? (110. kép.) Irgalmatlanságában szép, mert továbbélő, életről üzenő: tetszhalott. Diónyi szemhéját, beszédes száját, minden félbeszakított gondjának, kínjémak vonéisait tovább míveli az enyészetnek ellenszegülő akarat. Tűnődhetünk : miféle művész az, aki a nyers halál ujjanyomának ilyen hirtelenül, ilyen kérlelhetetlenül, önkimélés nélkül utánajárt ? „Mindig éigy érzem, mintha egyenként veszíteném el a végtagjaimat, amikor egy-egy parasztrokonom meghal." Kohán György ma meghalt. 1966. december 16-án, Gyidán, anyja kis kertes házában. Visszatért, halálos betegségének párbajt üzenő ámokfutasából; visszatért oda, ahol gémeskélt áll a kertben, gigantikusán, szikáran, tradíciót őrzőn, mint ő maga. E perctől kezdve múlt időben kellene szólani személyéről, hiszen nem járják óriásléptei a vidéki, s a pesti éjszakákat és hajnalokat, hanem valószínűtlen léptű Eurydikéjót követi Hadész birodalmában (V. tábla). De a volt-nincs nem fér alakjához: Orpheusok időtlenek. Időtlen a szfinx is, kinek tekintete — miként Kohán György életműve — nagy táj at ural. . . Szellemének elektromos vitalitása tovább érleli műveit a halhatatlanságra, mint őt magát érlelte az élet a halálra. „Mert mifelénk ligy mondják: érik már ! — arra mondják, akin látni lehet a halál közeledését. Én is érek. . ." mondotta szárazra hangolt fölindultságában. Utóbb, a koporsóképei közül a Siratót (111. kép) jelölte meg e „téma" szintéziseként. Mert tartással, vitézül kell elébe állani a végnek — tudott, várt, természeti dolog a paraszthahil —, s az emberi méltóság kötelezi a gyászolókat is a tartásra a nyilvánosság előtt. De a Siratón Kohán mégis kimondja az elvesztés feletti kínt; azt a gálád, leselkedő gyötrelmet,