Pogány Ö. Gábor - Csengeryné Nagy Zsuzsa dr. szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve 1. szám. (MNG Budapest, 1970)
B. Supka Magdolna: Kohán György (1910—1966)
KOHÁN (1910 GYÖRGY —1966) Az 1910-ben született Kohán György életművének első gyűjteményes és retrospektív bemutatására 1965-ben került sor a Magyar Nemzeti Galéria földszinti kiállítóhelyének tíz termében, harminc évi festő- és grafikusművészi munkásséigának ismeretlen — éspedig a művész szándékából ismeretlen — anyagából. A tartalmi-formai érlelés, s az eredmények szüntelen revideálási időszakának e három évtizednyi termését Kossuth-díj adományozásával méltányolta az éillam, jelentős súllyal, mert négy év óda képzőművész ezt a magas díjat nem nyerte el. A mai magyar képzőművészet tárházából — a fenti rangjelzésen belül — olyanfajta tűnődés emeli ki ezéittal Kohán György életművét, amelyet korról-korra felvet a képzőművészeti esztétika, de manapság fokozottan időszerűnek tűnik, s ez: a jelentős életművek művészi maradandóságának kérdése. Afféle képzőművészeti prognózis ez, amely a távolabbi múltba is visszatekintve, azt mérlegeli, hogy bizonyos művek, vagy egész életművek mitől bizonyultak saját koruk óta halhatatlanoknak, mások miért emelkedtek csak későbbi felismerés révén tisztes rangra, mit jelenthetnek ezek az ismérvek a jövőben, vagyis: jelenkorunkból milyenfék; művészet az, amely megőrizheti jelentékenységét az utókor számára is, és milyen okból ? Az ilyen prognózis beteljesülése a nagy stílustörténeti korfordulók idején mindig is kérdéses lehetett, hiszen gyökeres ízlésváltozással kellett számolnia. Ma aztán az ízlés és világnézet esztétikai-társadalmi faktorai mellett, és azokon belül, a művészeti modernségnek, s az időtállásnak merőben új feltételei is keletkezhetnek, hiszen hirtelenül, szinte naponta bővül az emberiség kozmikus perspektívája is, élj világkép küszöbéről nagyobbat szökken a művészi előresejtés, s még a legköznapibb civil-képzelet is megindul a szokatlan imaginációk útján. De miféle médtból-jelenből szerzett zsinórmérték lehet mérvadó a jövő kor felé, amely majd az emberiség építő, vagy éppen romboló tendenciái felett örvendő, vagy őrlődő mai művészetre tekint vissza ? Az esztétikai-tartalmi jelenségek egész szövődményét kell tisztáznia, mielőtt nekilát a műről leolvasható, vagy kevésbé leolvasható képzőművészeti jelek értelmezésének. Nem valószínű, hogy az utókor a mai egyetemes képzőművészetet egyszerűen kaleidoszkópnak tekintheti, amelyből éppencsak a nonfiguratív variánsok játékos sokasága szól hozzá,. Azért nem, mert e chiffre-ek mögül egy másik arc, korunk problémádról ismerősebben, mert hát emberiebben és áthatóbban néz rá, kétféle kifejezéssel. Az egyik kifejezést elborítja az emberiség létgondja feletti töprengés, vagy rettegés, a másikat felderíti az a nem kevésbé felelősségteljes, de kevésbé komor múzsa, aki hívó szavát a képzőművészeti poézis berkeiből hallatja. Földünk-korunk nagyarányú — boldogító meg válságos — kérdéseihez mérten, alighanem olyan művészetre irányulhat az időállás prognózisa, amelyről az utókor — megváltozó perspektívái ellenére — azt érezheti majd, hogy annak alkotója a saját koréin s a miilton keresztül áttekintett a jövendő korok természeti és emberi létének törvényszerűségeibe is, sikerült hidat vernie korok és népek között, az emberi nosztalgiák és megrendülések hiteles tolmácsolásával. Az ilyen művekből, utólag is felismerhetően — mert elementárisán —, azonos telítettségű művészi szinten tört fel az emberség. Kisugárzásuk gondolati jellege szimbolikus, indulati jellege — ha fedetten is — heroikus, formai jellege konstruktiven összefoglaló. így, a külső-belső tényezők természetes egybetartozása révén bonthatatlan egység. igen, de itt fogalmakkal jellemzőink művészetet, amely pedig első- és végső sorban is: élet: életből áttűnő, sűrített valóság. A képzőművész érdemleges tette ez: élmények költészetét átmintázni a formák költészetébe. A művek rnaradandósági esélye; az élményt visszaidéző és transzforméiló ihleten, annak igazságán és erején múlik. Nincsen mód arra, hogy hamis, vagy jellegtelen élményre; fogékony művész huzamosan megtéveszthesse, puszta optikai-manuális rafinériával, a poézis ítélőszékét. Hatalmas, tőlünk távoli képzőművészeti kultúrák rendítenek meg évezredek múltán is bennünket, nem az ízlés rokonséiga miatt, hanem tartalmuk intenzitásával, leheletük maiságával. Azok a művészek, akik valaha így tudtak megszólalni: váteszekké váltak, és költők voltak, s rendkívül gondos mesteremberei hivatásuknak. De költővé, vátesszé csak az válik, aki túlérzékenységre való hajlamát képes és hajlandó kiaknázni művészede javéira — s többnyire — a saját kedélye, harmóniája, reális boldogulása rovására is. A kóbor, magányos utas előtt — ha költő-festő — ismeretlen, szerény tájak, városok, falvak, temetők, éghajlatok, s a hozzájuk tartozó arcok, sorsok, korok nyílhatnak meg legbensőbb karakterisztikumaikkal. Hányat emelt ki már a jeltelenségből számunkra a képzőművészet, és hány tájban, korban fogant művészi ledkiállapot szült méír korbantájban talán kevéssé meghatéirozott, mégis örökérvényű, szimbolikus erejű életművet! És mennyi maradt a műtörténet számára ismeretlen az ilyen alkotásokból?
