Pogány Ö. Gábor - Csengeryné Nagy Zsuzsa dr. szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve 1. szám. (MNG Budapest, 1970)
B. Supka Magdolna: Kohán György (1910—1966)
A népek képzőművészetének kölcsönös ismertsége annyi tényezőn múlik — véletlenen, korszerűségen, reklámon, divaton, s a mütörténeti látókörön kívül —, hogy szükségét érezzük egy kis ország időnkénti jeladásának : ez hozzászólásunk, együttlélégzésünk Európával. Ehhez a szignálhoz tartozik Kohán György munkássága is. Az írót, amikor élő művészről elmélkedik, fokozottan kötelezi pontosságra az, hogy az életrajzi adatokat magánál a művésznél kontrollálhatja. E műveletnél azonban olyan meglepetés érheti őt, ami a múlt mestereivel kapcsolatban aligha, mivel azok kérdéseinkre elevenen nem reflektálhatnak. Itt azonban, mint gyakorta, kiderült, hogy az életrajzilag helytédlé) adatok az életmű értelmezése szempontjából néha semmisek, sőt akár félreirányítok. Másrészt, a művész egyéniségére nézve, régi mesterek esetében is, kiindulópontid szolgédhatnak az önarcképek. Kohán Györgynek ilyen műve nincsen (egy ifjúkori stúdiumot kivéve). Holott, mint évtizedekig éhezve dolgozó művész, igencsak tudta, hogy az önarckép a karakterstéidiumok legolcsóbb modellmegoldása, s azt is, hogy még az egész életművön végigvonidó önarckép-szériéik sem keltik, jó művek esetében, az öntetszelgés kátszatát. Ezért felvetődik bennünk a kérdés: vajon Kohán minden műve, amely nem önmagát ábrázolja, nem inkább „önarckép"-e, nem mélyebbről, többről vall-e itt az oeuvre egész világa az ábrázolt arcnál? Ugy véljük: igen. Mert az életsorsának mostohasága és műveinek költőisége közötti ellentétről, annak fejlődéstörténetéről zárt, kemény vonásokkal hallgat a művész életbeni arca is, inkább a másikat-fürkészőn, semmint önmagáról tájékoztatva. Műveinek értelmezését, témáinak eredetkérdését, kevés kivétellel, e sorok írójának felderítői szimatára, intuíciójára bízta. Pályaválasztásának döntő momentumaként: tizenhat éves korában kereket oldott gyermekkorának mindennemű körülményéből, bontakozó hivatásérzetének, a festésnek parancsára. Budapestre ment tanulni, miután a jelek, vélemények arra vallottak, hogy tehetsége kétségen felüli. Kohán képzeletének korán bontakozó szokatlansága miatt meglepődhetnénk azon, hogy miféle impulzus indította őt útba: néhány bágyadt képzeletű piktor csoportkiállítása, vidéken, — naturalisztikus festményeiken a falusi líra bizonyos intimitéisával. Valószínű, hogy az ifjú művészjelöltet azért bátorította éppen ez a kiállítás a pályára, mert saját festői látásában, élményeiben máris nagyobb feszültséget, s a témákban több izgalmat érzett a látottaknál. Ez különben hamarosan ki is derült, amikor egy helyi — gyulai — csoportkiállításon a tizenhat éves művész a már elismert festőkkel együtt, tetemes számú és változatos tematikájú művét állították ki. Ezek bizony túlmutattak a helyi perspektívákon. Mert rajztanítón és kiállítóművészi rangsorba kerülni a magyar provincián, az egyik ismert és bevált lehetősége volt a kisebb lélegzetű, élethosszig tartó festegetésnek, a „bohém" kedvtelésnek, civil-egzisztencia égisze alatt. Járhatta volna Kohán ezt az utat is, de csak addig, míg a derűs otthonok harmóniáját fel nem dúló ízlésnek legalább a kép-témái megfeleltek. A „szelídek" közül például azon bölcsőringásúak, amelyeken gyermeküket tápláló anyák párnameleg tekintetükkel és idomaikkal, mintha az örök menedéket is jelképeznék, felnőtti visszasóvárgást a gyermeki védettségbe, vagy annak illúziójába. Az e téméiban gyakori édesérzelmességet már ekkor is ellensúlyozták nála a világoshűvös színek, a dekorativen stilizált formák, a témán uralkodó tiszta és tudatos kompozíció. Még a giccsre esélyes „nagyon festői" — tehát a palettaértő embert viszolyogtaté> — látvémyok megfestését is megkockáztathatta Kohém, mert éitforclítja őket szépségük színbeli és formai értékének művészi értelmezésére, anélkül, hogy azok veszítenének hangulatosséigukból. Ennek köszönhető, hogy ezek a képek, egyelőre, utat találhattak a kisebb koháni „furcsaságokat" elnéző, megértő, művészetpártolókhoz. Ilyen témái példéiul a füzek, amelyeket a biedermeyer óta a sírokkal jegyzett el az érzelmes festészet. A füzek nála bozontos pulikutya-fejekként sorakoznak a folyóparton, rusztikusán megmintéizott tömbjeik fel sem idézik bennünk a síri gyéiszt jelképező, fátyolként lengedező társaikat, mégis, busa fejük megfakult sárgája őszi délutánt jelez, búcsút a melegtől és a fénytől, így közvetettem, de ellniríthatatlanul utal a színhangulattal mindennemű elszakadás dréimájára. Témáinak ilyenfajta kedélyterületét egyre inkább aláhúzza a formák-színek sűrűsödése, egyszerűsödése. A viharelőtti borulás egyöntetű édomszürkéje súlyosabban nehezedik a magányos szélmalomra, s a kazlak fölött kóválygó varjakra, mintha vészthozó felhőkkel, villámfénnyel tarkázná az égboltot. Hogy egyik korai festményén a kis parasztkonyhában — amely otthona, s egyben műterme volt sokáig — a petróleumlámpa séirga fénye a homédyból miként vitázik az ablakon túli, alkonyi kékkel, ez nem csupán interieur és plein-air fény-színkontrasztjának kérdése, hanem azé a feloldhatatlan szorongásérzésé is, amely a benn és a künn, a védettség és a kiszolgáltatottság között van. Magában a tartalomban rejlő ellentét élesen jelentkezik a Nyitott ajtó című, ugyancsak korai festményén, itt a szalonszerűen derűs színezetű szobából a kilátás napsütött háborús romokra nyílik, az otthonos kényelem idilljéből hirtelen csöppenünk az elüszkösödött otthonok témájába. Efféle váratlanságok már korán, és sohasem festői fogásként, hanem a tartalom mélyéről vetődnek fel Kohánnál. A tartalom-forma kuriózusan alakul tovább a megrendelt témájú festményeinél, például a balerinéinéil. Ezt a cipőjét fűző táncosnőt, a megrendelő utólagos kívánsága szerint, a kacér-kurta tüllszoknyácska helyett illedelmes hosszú ruhába kellett öltöztetnie. Erre a festő a balettcipő helyett magasszárú cipőt fűzet a hölggyel, szoknyájéit a századvégi pikantéria jegyében kissé fellebbenti, s a
