Pogány Ö. Gábor - Csengeryné Nagy Zsuzsa dr. szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve 1. szám. (MNG Budapest, 1970)

Passuth Krisztina: Vajda Lajos (1908—1941)

— a törés így nála talán nem is olyan éles, mint Kleenél. Viszont amíg Kleenél a humor sokszor még a borzalmakon is átvibrál — mintegy foszíbreszkáló aranylapként csillan át a sötét felületen —, addig Vajdából, mint mindig, utolsó korszakában is hiányzik a könnyedség. A két művész szorosan vett festői stílusában addig igazéin alig lehetett volna hasonlóságot kimutatni — most pedig egyszerre feltűnővé válik, mennyi közöttük a rokon vonás. Vajda például 1936-ban festi a Maszk belső tájjal (98. kép) c. kép<d, Klee 1939 ben a Kővirágok-aA. Mindkettőnél kicsit amorf, kör alakra emlékeztető forma zár keretbe különböző motívumokat, de mindkettő mintha ugyanakkor fej is lenne, melyet a nyakszerű talapzat is jelez. Arc nélküli arc néz velünk szembe, ez az arc Kleenél apróbb jelekkel van telehintve, míg Vajdánál mintha egy elnyúló figura körvonalai rejtőznének a horizontális csíkon belül, vagy mintha, alig sejthetően, két szem és az orr vonala rajzolcklnék ki még mélyebből, a fekvő alak háta mögül. Vajdémál szoros rendben áll össze a káosz — Klee viszont külön életet ad az elszórt kalapács, kereszt, kör stb. motívumoknak. Mind Kleenek, mind Vajdémak még több hasonló, maszk jellegű képe készült ekkoriban, hasonló tartalommal, hasonló atmoszférával. S ha összevetjük, hogy mennyire máshonnan indultak el, míg éppen egy adott időszakban, ebben az egy kifejezésmódban ennyire összetalálkoztak, akkor valahogy úgy érezzük, szükségszerű volt, hogy éppen ebben a tematikában találjanak egymásra. Ha mindkettőjüknél ugyanabban az egy-két évben ugyanaz a társadalmi nyomás és politikai szituáció, ugyanazt a témát — az eltorzult emberarcot — hívta életre, akkor szükségszerű volt, hogy azonos érzékenységű emberek éppen ezzel a tematikával (vagy ezzel is !) fejezzék ki ugyanazt az életérzést. A felfokozott borzalmat — mert hisz ezekben a képekben kétségkívül erről van szó — az emberarc hordozza, az az arc, mely Klee számára korábban játékos vagy könnyeden megformált volt, az az arc, mely Vajdánál a szinte középkori áhítatot hordozta, éppen az az arc torzult görcsös, vad fintorrá. Az emberben magéiban ment végbe a véiltozás ezekben az időkben, az emberből, a közösségből ábrándulhatott ki Klee és Vajda, amikor ezt a borzalmat kimondta. Mindkét arcban egyszerre lobog a félelem, és egyszerre kelt mégis hátborzongaté) benyomást, az ember retteg, valami alapvetően, jóvátehetetlenül megváltozott. Ami a humorral vagy tisztelettel megformált korábbi arcokból most egyszerre előbújik, az már nem emberi, hanem állati. Állati a félelem és állati a torzulás, ami azokban végbement, akik a félelmet okozzák. A norméik felbomláséinak a norméik értelmetlenné válásának a kora ez; s a változásokat legdöbbenetesebben éppen az emberi arcból előbukó állati tekintet érzékelteti. Vajda forméiciói egyre kevésbé kötődnek a realitáshoz, egyre inkább szárnyalnak, egyre rögzíthetetlenebbekké válnak. A szemek többnyire már nem lebegnek külön, hanem beépülnek a sziluettbe (Dinamikus egyensúly, Koponya madárral) (99. kép), s csak azon belül, félig elrejtőzve pislognak ránk. Ezekben a rajzokban több van, mint csak a puszta félelem, több van mint a képpé, rajzzá váló iszonyat. Mintha Vajda elszakadna a konkrét korszak borzalmaitól, mintha azok fölé emelkedve mondana ki valami nagyon monumentálisát és nagyon egyetemeset. Képeiben egyszerre van meg az irtózat, az utálkozás, a félelem és a felülemelkedés, az úrréi-levés, az egésznek, mint egységnek a szemlélete. Madárszerű lényei tele vannak dinamizmussal, mozgással, karjuk-águk megcsavarodik, kifordul a belső erőlködéstől. Nem kötődnek egyedlen rögzíthető ponthoz, egyetlen szilárd kerethez sem, többnyire a képtér közepén szárnyalnak, egyik sarokból a méisik felé vezeti őket a lendület — akárcsak a jól felépített montázsokat —, de ennek a száguldásnak nincs célja, nincs végpontja, nincs kezdete és nincs vége sem. (Vegetáció, Szárnyverdesök [100 kép], Dinamikus egyensúly, Koponya madárral.) Méiskor pedig egyetlen szinthez kötődnek, abból nőnek, fejlődnek ki fölfelé, a magasba, ilyenkor inkább táj-jelle>gűek, s nincsenek annyira feszültse>gged telítve (Táj holddal, Feszültség, Magéibanéző). A rémület, a döbbenet és a borzalom edső szavai a maszkok voltak, később azonban Vajda már nem csodálkozott és talán nem is félt: tudoméisul vette, hogy mi van körülötte, s miközben küzdött ellene, mégis föléje emelkedett és eltávolodott tőle mélységes keserűséggel s jeWátehetetlen undejrral (102. kép). Sorsát vállalta, nemcsak képeiben teremtette meg a halál ezernyi árnyalatéit, hane;m meg is halt, miután mindent a legvégsőkig kimondott, s festészetében nem hagyott hátra egyetlen fehér foltot, egyetlen félig-gondolt gondolatot sem. 1966, november Passuth Krisztina