Pogány Ö. Gábor - Csengeryné Nagy Zsuzsa dr. szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve 1. szám. (MNG Budapest, 1970)

Márffy Albin: Csontváry néhány müncheni rajzának ismertetése

CSONTVÁRY NÉHÁNY MÜNCHENI RAJZÁNAK ISMERTETÉSE Németh Lajos műtörténész 19()4-ben megjelent Csontváry monográfiájában (a 194. oldalon) a következő megjegyzést közli: „A kézirat lezéirása után néhány korábban lappa?igó mű előkerült, így pl. több iskolai rajztanulmány. . ." Az említett rajzokat — számszerint 7 darabot— Csontváry Münchenben készítette. Amikor a rajzok felkutatása eredménnyel járt, visszakerültek tulajdonosuk, Gerlóczy Gedeon műépítész gyűjteményébe. A rajzok korábban — minden bizonnyal — szerepeltek kiállításokon (így pl. az Ernst Múzeum 1930. évi Csontváry-kiállításán), amint erre Németh Lajos is utal a monográfia oeuvre katalógusában. A rajzok ismertetéséről, reprodukciók publikálásáról azonban nincs adat. Nem szerepelnek Lehel Ferenc 1922-ben megjelent Csontváry monográfiájában sem, holott azt a rajzok kvalitása mindenképpen indokolttá tette volna. Ahhoz, hogy megítélhessük a rajzok jelentőségét és Csontváry életművében elfoglalt helyét, ismernünk kell a pályakezdés nem mindennapi körülményeit. Művészi pályakezdésének körülményeit kissé gúnyolódva is szokták emlegetni, színpadias és misztikus mellékzöngéi miatt. Sajnos a mellékzöngék általánosabban ismertek, mint az azt követő — és mosolyra már egyáltalán nem késztető — heroikus küzdelmek. 1880. október 13-án, az akkor 27 éves Kosztka Tivadar gyógyszerészsegéd — mint meséli — égi sugallatot hallott, amely tudatára adja, hogy ő lesz a világ legnagyobb napút (plein air) festője, nagyobb mint Raffaello. Az amúgy is örökös tettvágytól fűtött fiatalember, a hallucináció hatására azonnal, minden előkészület nélkül rajzolni kezd. Hiszen minden egybevágott. A hallucináció közvetlen előzménye az volt, hogy egy kis rajzot készített egy tinós szekérről és mikor principálisa azt megpillantotta, felkiáltott: „hiszen maga festőnek született!" Már egy hónap múlva elküldi téli tájat ábrázoló rajzát Kelety Gusztávnak, akitől tanácsot és támogatást kér. Levelében közli, megfogadta, hogy a rajzot négyszeresítve, olajos festékkel lefesti, s azzal még az év végéig elkészül. Kelety Gusztáv válasza nem valami biztató. Óvja a dilettantizmustól, és kertelés nélkül megírja neki, hogy rajzai „egy 10—12 éves gyermek első kísérleteinél nem állnak magasabb fokon." Csontváryban megdönthetetlen az elhatározás, hogy a világ legnagyobb festőjévé váljon. így aztán a lesújtó bírálat sem szegi kedvét, hanem belátja: hiába érez magában olyan képességet, hogy béirmely monumentális épületet le tudná másolni — (mint azt Kelety Gusztávhoz intézett levelében írta) — tanulnia és gyakorolnia kell ahhoz, hogy kifejezhesse ami benne „. . . a sötétség fátyoléival burkolva — életre ébredni véigy." A Kelety Gusztávnak írt levélben nagy önbizalmat, sőt egy kis fennhéjázó nagyzolást is érezhetünk. Kelety higgadt és egyenes válaszára azonban józan belátással reagál. És ezen a józan belátáson nagyon sok dől el: ez óvja meg attól, hogy zseniális dilettáns váljék belőle, vágj- éppen örökre őstehetség maradjon. Nem elégedett meg elhivatottságának tudatával, hanem szüntelenül — sokszor verejtékesen — fáradozott, hogy a festészet egy-egy mesterségbeli problémáját megoldja. Pontosabban: Csontváry úgy vélte, hogy „másolja a kiválasztott tájakat, miközben a legmodernebb festői vívmányokat érte el, lépésről lépésre haladt a valóság tanulságainak mentén és mégis zavartalan, autonóm, műfajszerű festészetet csinált." (Pogány Ö. Gábor: „A magyar festészet forradalmárai." 1947. 51. old.) Rajztudása és újabb és újabb íéstészeti problémák megoldásáért folytatott küzdelme határolja el őt az akkortájt is, később is divatos naivaktól, primitívektől és mindazoktól, akiknél dilettáns voltuk határozza meg a kifejezési formát. A naiv, a primitív ábrázolás civilizált népeknél adtaiéban csak a gyermekrajzok jellemző sajátossága. Ez a naivitás azonban átmeneti állapot, egy-egy állomás a megismerés és a tudás felé vezető úton a perspektíva és az anatómia birodalmában. A felnőtteknél azonban — a divatos naiv, vagy primitív művészekre, az autodidaktákra, szóval az örök őstehetségekre gondolok —, kifejezési formájuk végleges, konzervált állapot, egyszerűen azért, mert a perspektíva és az anatómia vilétgából nem is ismertek meg sokkal többet, mint gyermek korukban. Bernáth Aurél találó megfogalmazása szerint, az autodidakták az alkotás könnyebbik fajtáját gyakorolják: „nem a szem látta természetből kényszerítik ki a mondanivalót. Látásuk típusa inkább a keresztény művészet vizuális kultúrájára üt, azzal a különbséggel, hogy míg ott a formálást a hit diktálta, itt csupán hiányzó felkészültségük utalta őket erre a fokra. . . .az autodidakta ott áll meg a formálásban, ahol formakincsének végére ér." (Bernáth Aurél: írások a művészetről. 1947. 78. old.) Az örök őstehetségek (ezt a meghatározást megközelítőleg pontos, összefoglaló fogalomnak tartom és ilyen érte-