Pogány Ö. Gábor - Csengeryné Nagy Zsuzsa dr. szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve 1. szám. (MNG Budapest, 1970)

Márffy Albin: Mefisztó a színre lép (Zichy Mihály)

De a kutya nem hallgat a jó szóra. A félig álló, félig guggoló uszkár farkát mélyen maga alá húzza, fejét pedig semmibenéző kifejezéssel magasra tartja, füleit izgatottan hátracsapja. Félelmetes a kutya testtartása és üvöltő torokhangra nyitott szája. A holdat ugató, vagy távoli veszélyt sejtő kutyák állnak így, ily vészjóslóan. Faust arca a rajzon nem az előbb említett szelíd intelmeket fejezi ki, hanem haragot, türelmetlenséget — és egy kicsit talán félelmet is. Ingerülten szól a kutyához: — „Akarod, hogy szobám megosszam? Pudli, ne nyij te ottan, az ugatást hagyd! Ilyen zajos, izgága társat nem tűrhetek meg otthonomban. Kettőnk közül egyik jobb, ha elmenekszik. Fáj sértenem vendég-jogod: de hordd az irhád, ajtóm nyitott!" Ezen a rajzon is megtaláljuk a háromszög-kompozíciót. A háromszög csúcsa Faust házisapkája, egyik éle a könyvön nyugvó kéz vonalán halad le az íróasztal lapjáig, a másik pedig a tudós bal karját, az uszkár magasba emelt orrát köti össze és görcsösen meghajlított hátán fut le a kép széléig. Rendkívül érdekes a kép kettős megvilágítása, mely igen sok finom részlet szinte festőién árnyalt megrajzolására ad alkalmat. Odakünn feljött a hold és annak sápadt fénye dereng be az ablakon. A tudós dolgozóasztalán álló olajmécses pedig erős fényt áraszt. A mécses világítja meg Faust alakját, az asztalt, a kályhát és az uszkárt. Fényhatásakeresztezi, helyenként feloldja az ablakon beszűrődő fény árnyékhatását. A háttérben halványan rajzolódik ki a gótikus ablak gazdag kőfaragása, két oszlop körvonala. A tudós háta mögött álló csontváz, egy almárium és a kísérletezéshez használt lombik bonyolult szerkezete szinte beleolvad a háttérbe. Az egész képet betöltő, derengő fény kissé feloldja a feszültséget, csökkenti a jelenet félelmetes hatását. A drámai feszültség a harmadik rajzon éri el csúcspontját (73. kép), összecsapnak az egymással szembenálló erők, de már a küzdelem kimenetele is sejthető. A rajz tónusgazdagsága itt éri el tetőfokát. Ez teszi lehetővé egy lapon valójában két kép ábrázolását. Az egyik kép: Faust alakja és a dolgozóasztal élesen, kihangséilyozottan a realitás világéiba tartozik. A másik, a szörnnyé változott kutya árnyalakja, ködképe a varázslat misztikumának képszerű kifejezője. A két kép az eltérő rajztechnika és a nagyon kontrasztos tónusok ellenére sem esik szét: meggyőzően egységes kompozíciót alkot. A háttér finom tónusú rajza és a kutya ködalakja teremtik meg a kép szerkezeti egységét. Zichy ezen a rajzon — a drámai feszültség hangsúlyozása érdekében — feloldja az előbbi rajzokon látott, és később is visszatérő háromszög kompozíciót. A háromszög kompozíció bizonyos rendet, az erők kiegyensúlyozását érzékelteti. A harmadik rajzon ábrázolt indulatok hevessége nem tűri a háromszög kompozíció kötöttségét. Az egymással küzdő erők felrobbantják az előbbi rajzok képszerkesztési elveit. A kutya nem engedelmeskedett gazdájának. Vagy talán már nem is az uszkár van Faust szobájában ? Ez a döbbenet járja át Faustot is, amikor rijból megszólal: — „Ez már megint mi volna? Természetnek lehetne dolga? Árnyék? Avagy való lehet? Kutyám mind hosszabb, szélesebb! Milyen dagadva nő; immár nem is kutyaforma ő! Mily szörnyet hoztam haza én? Vízilónál nagyobb e rém. Szeme tüzet hány, csattog a foga. Méír sejtem, kicsoda! E félig-pokolból való ellen Salamon kulcsa jó." — Faust már áll, felmagasodik erőteljes alakja. Nyoma sem látszik az előbbi félelemnek, bénító varázslatnak. Jobbjával az asztalra támaszkodik, ujjai görcsösen markolják az asztal szélét. A mozdulat már nem a félelmet, hanem erőt, visszafojtott indulatot jelez. Bal karját felemeli a szörny felé, mutatóujja jóval magasabban van, mint a feje. Kéztartása könnyed, és mégis lenyűgöző erőt fejez ki. Az egész alak majdnem héittal áll minden fénynek, alakja a legsötétebb folt a képen. Lábai biztos, nyugodt, erélyes tartásiiak, egy mozdulat befejezését jelzik, érzékeljük azonban, hogy csak nemrég foglalta el ezt a testtartást. Fejét kissé hátrahajtja, szemei villognak, mágikus erőt és biztonságot sugároz. Merőn figyeli a szörnyet, mely — „Ihol, szűk neki a sut, elefánttél vaskosult. Betölti ezt a szobát, fosztana, mint a felleg." —De most már erélyessé válik Faust hangja, már parancsol: — „Azért a boltozatig ne hágj gazdáid léibánéd telepedj meg! Meglátod, fele se tréfa ennek. Hogy elpusztulj, szent tűzbe vetlek! Ne várd be hát a héiromszor izzó sugéirt! Ne várd be hát, hogy fő cselemet mutassam!" —