Korner Éva - Gellért Andor szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Közleményei 5. szám (Budapest, 1965)

Márffy Albin - Rukavina Erna: A Magyar Nemzeti Galéria elhelyezése a Budavári Palotában

az építkezést azonban — Ybl 1891-ben bekövetkezett halála után — a Hauszmann által átdolgozott tervek szerint fejezték be. A kibővített és kupolával díszített palota az 1944—45-ös ostromig állott. Ebben a formájában mutatja a palotát Petrás István felvétele nyomán készített vázlatunk (75. kép). A palota a második világháború végén történelmének egyik legsúlyosabb pusztulását szenvedte el. A kopáran meredező, üszkös falak az újjépítés lehetőségét is kérdésessé tették. De csakhamar — szinte az ország újjáépítésével egy időben — megkezdődtek a feltárási, állagmentősi, majd az 50-es évek derekán a helyreállítási munkák. Az újjáépülő palota jövőbeni rendeltetése okkor még tisztázatlan volt. Mikor az építkezés nagyobb lendületet vett, a palotát kormányzati székhelynek szánták. Ebben az időben építették fel a tartófalakat, tervezték meg és kezdték építeni a tetőszerkezetet. Ezt a tervet változtatta meg az 1959. évi döntés, amely — mint említettük — úgy rendelkezett, hogy a palotát kulturális intézmények céljára kell újjáépíteni. A műemlék helyreállításának, újjáépítésének alapvető szempontja mindig a műemlékvédelem, illetőlog a történelmi hűségnek megfelelő rekonstrukció. Ez az olsődleges szempont azonban sommiképpen sem szoríthatja háttérbe azt a másik fontos elvet, hogy a rekonstruált épületnek az újjáépítés utáni felhasználásra alkalmasnak és minden tekintetben korszerűnek kell lennie. Az épület adottságainak, műemléki jellegének a korszerű felhasználási lehetőséggel való összeegyeztetése tehát hatalmas feladatot jelent. De joggal az építészeti és belsőépítészeti problémák mellé sorolhatjuk azokat a műszaki feladatokat, amelyeknek nagy részük van az építészeti adottságok és az épület rendeltetésével járó korszerűségi követelmények összehangolásában. Az épülettömb műemléki problémái egymagukban sem egyszerűek, egyértelműek. Az épületkomplexum a maga egészében műemlék, függetlenül a megmaradt épületrészek, falak — vagy éppen falmaradványok — korától ós stílusától. A stílustörténeti emlékek sora a gótikával kezdődik és napjainkig tart. Az elmúlt századok és a közelmúlt pusztulása és pusztításai (XIX. századi erőszakolt átépítései) miatt mégsem lehet szó „műemlék helyreállításról", ennek a szónak tulajdonképpeni jelentésében. A középkori épületekből csak alapfalak, sokszor csak nyomok maradtak meg. A tervezőknek a XVIIT. és XIX. századi építkezésekből kellett kiindultunk és megalkotniuk azt az épületkompozíciót, amely lényegében visszaadja az 1944-45-ös ostrom előtti városkópot. Vázlatainkat összehasonlítva (74., 75., 76. kép), jól látható a tervezőknek az a törekvése, hogy visszatérjenek a Mária Terézia korabeli puritánabb, nyugodtabb ós világosan tagolt megfogalmazáshoz. A tórkompozíciót és az alapfalakat illetőleg a külső és belső főfalak elrendezését megtartva, megszabadították az épületet a Hauszmann által elhelyezett felesleges tornyocskáktól, cikornyáktól (77. kép). A vertikális középtengely ugyan — sok vita után — a Mária Terézia korabeli palota vártoronyszerű megoldása helyett ismét kupolában végződik. Az új kupola azonban nemcsak dísz, hanem szerves része az épület belső kiképzésének. A kupola belseje a III. emeleti nagy központi kiállító csarnok boltozatos mennyezete. A kupolát tartó falakat pedig kilátóerkély veszi körül. Említésre méltók az épülettömb díszítőművészeti problémái is. A párkányzati szobrok részletezése, a „C" épületben egymás fölött háromszor megismétlődő, nagy előcsarnok díszítése, a főlépcsőház nyugati falára kerülő gobelinek és a kupola alatti csonka kúpot díszítő stukkó terveinek akárcsak vázlatos felvetése külön tanulmányt igényelne. Külön kellene szedni az építkezés belső építészeti megoldásairól és funkcionális problémáiról. Erre ismertető tanulmányunk keretében nem tudunk vállalkozni, de mindez talán még korai is lenne. Az 1959. évi kormányhatározat szerint a palotában legnagyobb nemzeti könyvgyűjteményünk ós három múzeum kap elhelyezést. A vázlaton az egyes épületrészeket betűvel jelöltük meg. Az „A" jelzésű épületrészben a Legújabb kori Történeti Múzeum, a „B", „C" és „D" épületekbe a Magyar Xemzeti Galéria, az „E" épületbe a Budapesti Történeti Múzeum, az „F" épületbe pedig a Nemzeti Könyvtár (a mostani Országos Széchényi Könyvtár) költözik. Megjegyezzük, hogy a budavári palota felhasználásának ez a módja nemcsak az említett gyűjtemények részére jelont méltó ós megfelelő elhelyezést, hanem más országos múzeumaink fejlesztését is lehetővé teszi. A Széchenyi Könyvtár most a Magyar Nemzeti Múzeum épületének egy részét foglalja el, a Nomzeti Galéria várbeli elhelyezése pedig azzal, hogy most már a régi magyar képzőművészeti anyag elhelyezésére és kiállítására is alkalmassá válik, felszabadítja az amúgy is túlzsúfolt Szépművészeti Múzeumnak a „Régi Magyar Képtár" által elfoglalt helyiségeit. A budavári palotának kulturális célokra történő újjáépítése tehát lényegében hat országos gyűjtemény elhelyezési ós kiállítási problémáinak hosszú időre szóló megoldását jelenti. A tervek szerint — mint említettük — a Nemzeti Galéria a budavári palota „B", „C" és „D" (a 78. képen ferde vonatozással jelölt) épületrészeiben helyezkedik el. Az épületek alaprajzi kompozíciója ós belső térkialakítása teljesen szimmetrikus. A majdnem négyzet alakú „C" épületet keskeny épületszárnyak kötik össze a tégla alakú „B" és „D" épülettel. Ez az alaprajzi elrendezés négy szinten: a földszinten, az L, II. ós a III. emeleten megismétlődik. A három épület körülbelül 7500 m

2 alapterületen fekszik (79. kép).