Korner Éva - Gellért Andor szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Közleményei 5. szám (Budapest, 1965)

Szíj Béla: Bartók a képzőművészetben

van, ami gyengíti ezt a feltevést. Az I. szvit 1905-ben készült, a portré pedig 1913-ban, a nyolc év differenciát nem tudjuk mivel magyarázni. Ezenkívül a szvit tulajdonképpen — mint ahogy azt már említettük — a Liszt Ferenc álmodta romantikus életérzés rokona, a portré pedig a Cézanne ból eredő konstruktív fogalmazásnak a kubizmus lehetőségei felé hajló, ugyanakkor a Freud-i lélekkutatás eredményire is támaszkodó expresszív ['elfogásnak, Berény rendkívül differenciált fostői lelkületében való megtéremtődése. így nézve nem tudunk konkrét vagy meggyőző erejű stilisztikai összefüggést találni a portré és az Op. 3. jelzésű I. zenekari szvit között. Második lehetőségnek kínálkozott az a feltevés, hogy Berény több Bartók-portrót készített, s ez lenne a harmadik. Horváth Béla adott hangot ennek a feltevésnek Márffy Ödönnel folytatott beszélgetésére hivatkozva.

10 Nem tartjuk kizártnak de még senki sem találta nyomát e feltevés igazolásának. Ezek után megemlítjük azt a lehetőséget, hogy Berény Bartókot már megismerte a Rubinstein versenyek idején. Ezt sem tarthatjuk kizártnak, sőt Weiner Leó állítása szerint Berény mindig megkereste honfitársait, ha idegenben járt és természetesnek találta, hogy ott volt a Rubinstein versenyeken is.

17 Azt tudjuk, hogy fiatal korában inkább muzsikus barátai voltak, sőt ő maga is aktív muzsikus volt. Max Weber amerikai festőművész közlései szerint párizsi műtermének zongoráján mindig ott voltak a klasszikus és modern szerzők kottalapjai.

18 Feltételezhetjük, hogy Berény már ekkor megismerkedett az Op. 3-mal, s mikor a portrét festette, ez elevenedett fol emlékezetében, (az az Op. 3., melyet a korábbi portréra maga Bartók írt). — De mindezek csak feltevések, s így az „opusz 3" jelzés szerepének kérdése továbbra is nyitva marad. Jajczay említi Vedrődy-Vogyeráezky István Bartókportréjának ismertetése közben Fémes Beck Vilmos nevét, mint olyanét, aki feltevése szerint fénykép, vagy emlékezet alapján megörökítette Bartókot. Nem szól arról, hogy érem, vagy kerek szobor formájában történt a megörökítés, arról sem, hogy milyen forrásra támaszkodva közli állítását. Mindez nem volna baj, ha megtalálnánk Fémes Beck művét vagy újabb írott nyomát látnánk valahol a reá vonatkozó, viszonylag csekély számú adat, forrás között. Különösen feltűnő, hogy első emlékkiállításának katalógusában sincs megemlítve.

19 Ezt a kiállítást 1923ban rendezték, öt évvel a művész halála után, tehát olyan időben, amikor a hagyatékot még könnyebben össze lehetett gyűjteni. Viszont ma is élő kortársai szóbeli utalásaiból arra következtethetünk, hogy mégiscsak megörökítette Bartókot, s a mű lappang. Ezenkívül olyan művei, melyekről biztos tudomásunk van, például a Liszt Ferencet, Lechner Ödönt, Tcrsánszky Józsi Jenőt, Kaffka Margitot megörökítő szobrai, érmei, és általában műveinek szelleme, valamint egész emberi magatartása indokolttá teszik feltételezésünket. Ezért addig is, amíg nyomára jövünk a Bartókról készült alkotásnak, röviden ismertetjük o kiváló és fiatalon elhunyt művésznek fejlőtlését. (Feltótlen megérdemli: alig esik róla szó a szakirodalomban, s 1905-ben van születésének 80-ik évfordulója.)

20 Először bátyja, Beck Ö. Fülöp szobrász és éremművész mellett szerzett ismereteket.

21 Később Vandrák László

22 bronzművesnól volt fómdomborító ós eizellőr tanuló. 1902 ós 1906 között az Iparművészeti Iskola esti tanfolyamán a mintázást, illetve az ötvösséget tanulta. A technikai ismeretek elsajátításában, az iparművészeti tárgyak tervezésében és elkészítésében olyan előmenetelt tanúsított, hogy 1906-ban a milánói nemzetközi kiállításon aranyérmet nyert.

23 Még ebben az évben tanulmányútra indulhatott. Először Olbrich darmstadti műtermében dolgozott.-'

4 Ennek a kitűnő, szintén korán elhunyt művésznek iparművészeti terveit valósította meg.

25 A „művészpálya" iránti vágy valószínű itt fogamzott meg benne. (Amikor Olbrich meghalt, szép megemlékezésben méltatta mestere érdemeit.)

26 Tanulmányútjának következő állomása München volt, ahol Georg Reomer

27 jeles hildebrandi szobrász mellett az anyag megmunkálásának technikáját tökéletesíthette. Korábbi méltatói szerint Reomer őt nagyra becsülte, bár maga Fémes Beck úgy érezte, hogy nem kapott mellette elég fejlődési lehetőséget.

28 Ez a kissé elégedetlen hang a későbbiek folyamán is föltűnik néha, és sejteti a művész örök feszültségben lobogó alkatát. Hazatérte után önálló munkába kezdett. Az iparművészeti feladatoktól távolodott, s inkább az emberi test szerkezetének tanulmányozásával fejlesztette kifejező készségét. Lzen belül a fej, illetve az arc megformálásának kereste minél egyszerűbb, s minél markánsai))) lehetőségét. Plakettjein és kerek szobrain egyformán a zárt tömör formálás jellemezte. Különösen a plakett adta lehetőségekben találta meg szinte páratlan ökonómiával az emberi test elhelyezésének módozatait. Akár álló, ülő vagy éppen mozgásban levő figuráról volt szó, a térkitöltés művészetének magas iskoláját adta. Aktjai telve vannak feszültséggel, s a hangsúlyozott izomjáték is növeli az előadás gazdagságát. Máskor a kontemplativ értékelés kellemes érzése sugárzik belőlük, bizonyos ösztönös monumentalitással párosulva. Ugyanakkor az anyagszerűség és a technikai hűség követelményeit is mindig szigorúan betartja. Műhelyben nőtt fel a szó szoros értelmében, keze közvetlenül érintkezett a megmunkált anyaggal. Az érmeknél gyakori „kisebbítő" eljárást mindig elkerülte, képessége teljes intenzitású megnyilvánulását akarta adni minden művében. Akár a régi mesterek, ő is az eredeti elgondolás méretében véste ki érmeit. Helyesen írta nagy elődeiről: „az anyag komolysága tanította meg a művelőket az anyag kultúrájára".

29 1910-ben a Művészház kiállításán mutatta be három portréját. 1911-ben a Nyolcak között szerepelt mint vendégművész. Ezúttal Bölöni György méltatta rövid tanulmányban munkásságát.

31 Ö már akkor észrevette „azt a komoly fegyverzetet, mellyel útra indul"ós amivel kizárja munkáiból a „plasztika fellengzős patetikus fogásait, mind-