Korner Éva - Gellért Andor szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Közleményei 5. szám (Budapest, 1965)

Szabó Júlia: Derkovits Gyula önarcképei

rajzban s rézkarcban egyaránt elkészült 1920-as Kalapos önarckép

3 (20. kép). Sötét háttérből emelkedik ki a mély árkokkal tagolt arc, amelyből sötét szomorú szemek világítanak. Az arc száraz geometriáját a lefelé fordított peremű puha kalap, a szegény ember kopott kalapja oldja fel. A rézkarc a hétköznapok terheit viselő Derkovitsot állítja elénk, a sokszor munka nélkül maradó, szegénységet jól ismerő embert. Egészen más hangvételű az 1921-ben készült rézkarc önarckép

4 (18. kép). A szinte plasztikusan mintázott energikus fej rendkívül öntudatos gondolkodó embert mutat be, a felvilágosodott, jelentőségével tisztában levő művészt. Azt az embert, akiről kortársai elmondják, hogy hiányos iskoláztatása ellenére meglepő érdeklődóst tanúsított a kultúra legtávolabb eső területei iránt. Aki társadalomtudományi, irodalmi előadásokat hallgatott, politikai és zenei problémákkal egyaránt foglalkozott s bár gondolatait ritkán fejezte ki szavakban, néha baráti társaságban meglepő ítélőképességről adott számot. A rézkarc ezt a Derkovitsot jeleníti meg. S még valamivel többet. Érdekes megfigyelni, hogy a háttér négy sarkából az arc középpontja felé futó vonalak elhalványodnak, majd teljesen eltűnnek, ily módon a fej mintegy fénykörrel van körülvéve, amely a tudatos reprezentáción kívül, valami szinte kultikus szerep vállalására utal. Két hasonló önarcképe készül ezekben az években. A szigorú frontalitású, ünnepélyes szakállas önarckép (19. kép)

5 régi szelíd Krisztus ábrázolásokra emlékeztet, a Püspöksüveges rézkarc önarckép

8 pedig szinte brutális éllel veszi magára a vallási ikonográfia jegyeit. A művész önmagát papi öltözetben, összekulcsolt kezekkel ábrázolja. Arcán erős koncentráció látszik, mereven egyirányba tekintő szeme, görcsösen egymásba fonódó ujjai erős érzelmi feszültséget mutatnak. A szóles sávban érkező fénynyaláb az alak felett ömlik a képsíkba s megvilágítja a süveget s rajta az ötágú csillagba foglalt sarló kalapácsot. Az új társadalomért folytatott harc prófétájának szerepében ábrázolja Derkovits saját magát. A szocializmusnak ilyen szubjektív érzelmi viszonyulás tekintetében vallásos jellegű értelmezése nemcsak Derkovitsnál jelentkezik ebben az időben. A vallási tudatformák erős hagyománya következtében érdekes analógiák figyelhetők meg a vallásos mozgalmak kifejezési formáival. A művészetben sokszor előfordul egy-egy középkorig nyomon követhető képi összefüggés, új tartalommal. Hogy a Derkovitshoz legközelebb állókat tekintsük, gondoljunk Pór Bertalan Hegyi beszédére vagy akár Uitz Béla 1919-es Emberiség című freskótervére, amely tematikában, de elrendezésében is Utolsó ítélet-kompozíciókra utal. Honnan vette Derkovits ezt a szimbolikus kifejezésmódot ? A korábbi szakirodalom

7 a Kernstok-iskola hatásában látta a keletkezés okát, együtt tárgyalva ezt a rézkarcot is Derkovits ekkori tájképeivel. Véleményünk szerint Derkovits az aktivista művészektől és az aktivista sajtómegnyilvánulásokból

8 merítette az ilyenfajta szerepvállalás gondolatát, ha nem is volt egyik művésszel sem közvetlen kapcsolatban. Elsősorban Uitz Béla, de a húszas évek elején figurális műveiben Kmetty János is hangsúlyozza a festő szinte prófétai attitűdjét. 1923 és 1926 között Derkovits Bécsben él. Bécsi tartózkodásának rendkívül nagy jelentősége van világnézete formálásában. A bécsi magyar emigránsok közötl élénk művé szeti viták folytak. Közös vonásuk, hogy az emigrációt a húszas évek elején csupán átmeneti állapotnak tartották, s nemcsak egy új Tanácsköztársaság közeli létrejöttében bíztak, de a világforradalom győzelmét is várták. Vitáik az eljövendő kommunista társadalom művészetének céljára és sajátságaira vonatkoztak. A Bécsben megjelenő magyar művészeti lapok

9 a forrongó Európa művészeti kérdéseit tárgyalják. Derkovits szempontjából a kommunista állásfoglalás a döntő. A bécsi emigráns kommunista művészek vallják, hogy művészetük „agitáció, az eljövendő kommunista társadalomért folytatott őszinte agitáció kell, hogy legyon". Derkovits nem vett részt közvetlenül egyetlen emigráns csoport munkájában sem, felesége könyvéből

10 azonban értesülünk, hogy figyelemmel kísérte az eseményeket. A forradalmi orosz plakátművészetről éppúgy tudott, mint az újságcikkekben kifejtett művészi kötelességtudatról. Nemcsak felfogja, hanem értékeli, érleli is a gondolatokat. Fejlődése során egyre természetesebb lesz a vállalt feladat, a szocialista társadalomért folytatott harc. Az 1925-ös önarckép

11 is ezt a feladatát és helyét megtalált festőt mutatja be. Attribútuma az ecset, mint gondolatai közlésének egyetlen lehetséges eszköze. Itt meg kell említenünk, hogy a bécsi emigráns festők a szocialista festészet kérdéseit először elméleti alapokon akarták tisztázni s bonyolult elméleteik illusztrációiként tekintették csak a képeket. Ez tette törekvéseiket sok szempontból meddő kísérletté. A bécsi emigráció talajából Derkovits értékes szellemi táplálékot merített, amely egész életére erőt adott, s a két világháború közti magyar festészet kiemelkedő alakjává tette. Bécsből hazatérve, 1927-es nyilatkozatában

1- szinte magától értetődően jelenti ki: „Össze kell kötni a képzőművészetet a mondanivalóval. Mint festőnek és mai embernek, úgy érzem, kötelességem életünk és társadalmunk jelenségeit maradék nélkül kifejezni". 1927 után készült önarcképeiben is érződik ez a magabiztosság. Ettől kezdve igen gyakran ábrázolja magát munka közben, festőállvány előtt, megkezdett képpel. A MNG tulajdonában levő Én és a feleségem c.

13 (21. kép) kép célja elsősorban a reprezentáció. A bonyolult, egymást metsző síkokból felépített kép konkrétan utal a festőt foglalkoztató kompozíciós problémákra. A kompozíció éles diagonálisai a festő ecsetet és palettát tartó kezeiben metsződnek. Az arc részletes jellemzése nem főkérclés, inkább a kép tárgyi elemeinek tér-