dr. D. Fehér Zsuzsa - N. Újvári Magda szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Közleményei 4. szám (Budapest, 1963)

Philipp Clarisse: Czóbel Béla fiatalkori képei

léletű munka. Megkomponálása, a modell beállítása azt a szeretetteljes foglalkozást tükrözi, ami közös a művésztelep mestereinek gyakorlatában. Elsősorban a gondos elmélyedés tűnik fel az ábrázolt férfiarc megfigyelésében. A festő örömmel, derűvel, a mesterség immár fölényes ismeretében járatta ecsetjét. Figyelmet fordít a részletformákra, de ezeket összefoglalva, nagyvonalúan adja elő. Munkája nyomán az a dús faktúra alakul ki, amely a vezető nagybányai mesterek ez években keletkezett műveire jellemző. A színekben való gondolkodás, a műtermi világítás ellenére a képen megjelenő változatos színvilág és a valőrök gazdag finomsága igen szép nagybányai képpé avatják ezt a művét. A mesterek tanítása vérré vált. A festő számára a jelenség élményt nyújt, és tüzeli arra, hogy a műbe átmentse az élményt. Czóbel azonban még nem a saját szemével nézi a modellt, s a kép kiérlelt nyugalma nem az ő kiegyensúlyozottsága. Nagybányai korszakának másik jelentős alkotása a Magyar Nemzeti Galéria tulajdonában levő Ülő paraszt c. képe. (20. kép) Szabadban készült, plein air tanulmány, a fiatal festő azonban jóval többet nyújt egyszerű tanulmánynál. A festői célkitűzés is megoldott, de ezen felül mintha már megérintene a későbbi, kiforrott Czóbel szemléletének szuggesztivitása. Ez már nemcsak ízléssel lefestett természet-részlet, úgy érezzük, a művész hozzáadott valamit önmagából. Pályájának legelső éveiben festett képei szemléletükben nem mutatnak túl a nagybányai iskola keretein. Az alapos természetstúdium szükséges és jó hatása nyomán egészséges, vérbő szemléletet alakít ki. A természeti látványból való kiindulás mint alkotói elv a nagybányai mesterek tanítása nyomán alakul ki benne, és egész későbbi pályájára is jellemző lesz. Az 1905-ös év fordulatot jelent Czóbel művészetében. Miután egy évet töltött el a Julian-Akadémián, továbbra is Párizsban maradt, megismerkedett a kor haladó festői törekvéseivel. Még ebben az időben köt barátságot Picassóval, Mainssieux-vel, Asselin-nel, Dunoyer de Segonzac-kal és a fauves-csoporthoz tartozó több festővel. 1905 őszén már a Salon d'Automne-ban állít ki, a fauve-ok termében. Ebben az időben festett képeinek legnagyobb része eltűnt. A korabeli kritika különösen portréit értékelte sokra, amelyeket a New York Herald párizsi kiadásának kritikusa „a modern törekvések dernier crie-jének" nevez.

4 A Magyar Nemzeti Galéria tulajdonában levő Ülő férfi képe ugyan 1906-ban készült, mégsem sorolható Czóbel fauve-képei közé (21. kép). A karosszékben ülő testes férfialak ruháját meglehetősen síkszerúen kezeli. Ennek ellentmond azonban az arc, de különösen a kezek plasztikussága, vaskos testisége, a jobb váll és a bal comb erős rövidülése. Anyagszerűséget érzékeltető lokálszíneket használ. A színek tarkasága, a kontúrvonalak hangsúlyossága jellemzik ezt a festményét. A kezdő művész útkeresése, kialakulatlansága, a frissen látottak meg nem emésztése az oka, hogy ilyen heterogén modor jött létre. Az új képalkotásnak megfelelő síkszerűség ütközik „a még egészen ki nem irtott" valóságszemlélettel.

5 Bár fejlődésben tovább jutott, heterogén volta miatt mégis kevesebbre értékeljük ezt a képet tiszta nagybányai müveinél. A Szalmakalapos férfi képe azonban már a legkiválóbb fauve-képek kvalitásával egyenrangú. (II. tábla) Egységes hatású, síkszerűségében már nem érezzük a teória erőltetettségét, az alak frontális beállításából önként adódik. Az impresszionisták módszeréhez hasonlóan az arc árnyékos részein hideg színeket, kékeket, zöldeket, lilákat, a megvilágított helyeken meleg színfoltokat használ. Az impreszszionisták természetelvűségétől eltérően azonban színei a valóságban látottaknál élénkebbek, felfokozott erős színeket használ. Itt is határozott kontúrok fogják körül a formákat, ezek azonban most már szerves egésszé kerekítik a kompozíciót, mivel összefoglaló erejüket nem tompítják naturalisztikus részletformák, mint az Ülő férfi képén. Kompozíció szempontjából nagyobb igényű alkotás a párizsi Musée Nationale d'Art Moderne tulajdonában levő Festők a szabadban c. képe (22. kép). Ezzel a festménnyel szerepelt 1927-ben a Galerie Bing kiállításán, amely a fauve-ok 1904 és 1908 közötti munkásságát mutatta be. A képen terebélyes fa árnyékában két festő dolgozik festőállványa előtt. A fa lombozata odavetett, mozaikszerű élénk színfoltokból tevődik össze. Az alakokat, a festőállványt, a fák törzsét erős kontúrvonalak határolják. A figurák egészen síkszerűek, egyáltalán nem törekszik a test plaszticitásának érzékeltetésére. Matisse mindig gondosan mérlegelt kompozíciójával szemben Czóbelnél nem érezzük a képszerkesztésnek ezt a szigorúságát. Gátlástalan frisseséggel, robbanó dinamikával közelít a vászonhoz. Mondhatnánk úgy is: vadabb a vadaknál, a dekoratív rajzú körvonalat szétroppant ja az általa körülzárt forma heves színvilága. Elsősorban a temperamentum az, ami Czóbelt Matisse-tól megkülönbözteti, a hűvös mérlegelés helyett szabadabb teret enged fantáziájának, dinamikusabb festői ösztöneinek. Bár a dekoratív síkszerűségre való törekvés, a színeknek ós a formáknak a kompozíció sajátos törvényei értelmében való átértékelése ebben a korszakában a fauve-ok törekvéseivel hozzák rokonságba, de érzelmi mélységekben gazdagabb festői temperamentuma arra ösztönzi majd, hogy pár évi együttműködés után egyre inkább eltávolodjék a csoport művészi koncepciójától, új, egyéniségének jobban megfelelő formanyelv kimunkálása irányában. Egy évi megszakítás után 1906 nyarán újból visszatért Nagybányára. Magával hozta Párizsban készült, a nagybányai festők felfogásától erősen különböző képeit, és ezzel valóságos forradalmat robbantott ki a fiatal festők között. Réti István is megemlékezik erről az eseményről a nagybányai művésztelepről írt könyvében: „A fiatalok közt az új igék nyomában szakadás keletkezett, a vélemények he-