dr. D. Fehér Zsuzsa - N. Újvári Magda szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Közleményei 4. szám (Budapest, 1963)

Szíj Béla: Berény Róbert életútja gyermekéveitől a berlini emigrációig

már a kész eredményeket is tekintve ez a kép esemény és a művész tudatos előretörésének, logikus munkálkodásának rendkívül becses dokumentuma..." Bálint Aladár írta ezeket a sorokat a Xyugat 1913. évi májusi számában. A későbbi műtörténészek •— akik vizsgálták az arcképet •—• összehasonlították Kokoschka művészetével. A párhuzam nem volt alaptalan. Az expresszionizmus egyik legnagyobb művésze portréival is megkülönböztetetten előkelő helyet biztosított magának a XX. századi európai művészet történetében. Berény műve, a XX. századi magyar portréművészet remeke, elbírt, sőt megkívánt ilyen összehasonlítást. Ezenkívül mindkét művész fokozott erővel tárja fel az ábrázolt modell belső életét meghatározó pszichikai vi másokai. Csakhogy Kokoschka a jellemet rendszerint a pillanatnyi lelkitartalmak igen intenzív és egyben gyorsan múló reflexjátéka gyanánt jeleníti meg. Berény viszont arra törekszik, hogy az expresszív előadás mellett a hirtelen feltörő benyomásokat rögzítse, és szerkezeti elveit, mindenkor meglevő konstruktív készségét is érvényesítse. Erre mutatnak kubista jellegű képelemei. A homlokot és az arcot borító geometrikus síkok szerepe félreérthetetlen. A portré történetének legfontosabb mozzanatai ma már tisztázottak. 1914-ben Bécsben a Brüko Szalonban volt kiállítva, 1915-ben pedig a San-Franciscó-i Világkiállításon szerepelt s ez utóbbi kétkötetes katalógusának első kötete közölte reprodukcióját. 1916-ban Elek Artúr az Újság október 27-i számában tudósít a kiállításról és a portréról. 1917 augusztusában magának Bartóknak Busitia János román tanárhoz írt levelében találunk rá utalást: „. . . Az ígért Berény képet még nem tudtam megszerezni, mert alig jutok be Pestre mostanában. De ugyebár nem sürgős ?. . . " 1918-ban Kassák Lajos Ma c. lapjának Bartók számában közli a reprodukciót. 1922-ben Hevesy Ivánnak A postimpressionizmus művészete c. kötetében látjuk Újra, azután Kállai Ernő a Magyar Piktúra története 1900—1925-ig c. tanulmányában reprodukálja és elemzi, 1935-ben Genthon István, 1947-ben pedig Szegi Pál tárgyalják részletesen.

57 1915-től 1953-ig nem szerepel nyilvánosság előtt, ekkor egy San-Franciscó-i árverésen feltűnt, és Leon Kolb professzor megvásárolta. 1956-ban a High Fidelity Magazin októberi számának címlapján jelent meg színes reprodukciója s a nyolcvanegyedik oldalon ismertetése. Ekkor került Bátor Viktor tulajdonába, s azóta a New York-i Bartók Archívumban látható. Újabb reprodukciója és elemzése jelent meg a Művészet

58 és a Magyar Zene

59 c. folyóiratban, Horváth Zoltán Magyar Századforduló c. könyvében,

60 végül a Művészettörténeti Értesítő 1961. 2—4 számának címlapja közölte és eddigi legrészletesebb ismertetését adta. A portré megfestése után Olaszországba ment Berény. Első feleségének levele ad ismertetést az útról: „. . . 1913 áprilisától október végéig voltunk Olaszországban, egy hónapot Szicíliában, Taorminában, azután Nápolyban és főleg Capriban, ahol Róbert rengeteget dolgozott, sőt egy hetet Pompeiben töltöttünk, ahol engedélyt kapott, hogy fessen a régi városban. Nem tudom, mi lett ezekkel a képekkel. . ." A Művészháznak 1914. évi február—március hóban rendezett nagy kiállításán két darab olaszországi kép is szerepelt, közülük egyik, a Capri táj a Magyar Nemzeti Galéria tulajdonában van.

61 A problémák felvetése itt nem olyan bonyolult, impresszionista színességét visz át szerkezetes kompozícióiba. (Ezen a kiállításon számos más festő mellett a Nyolcak hat alapító tagja és két vendégművésze is kiállított.) Közben, még a Művészház említett nagy kiállítása előtt Bécsben a Brüko Szalonban szerepelt Berény, Pór, Tihanyi. Ennek ismertetését is Bölöni György írta meg a Nyugat 1914. évi áprilisi számában: „ . . . így messze kitépve ezeket a fiúkat földjükből a lármás és veszekedő Budapestből. . . még jobban megértettem, hogy mit jelent nekünk ez a három festő..." Nem tudjuk, hogy mire gondolt pontosan Bölöni, mikor a lármás és veszekedős Budapestet említi. Talán általában az itthoni művésztársadalom harcaira vagy csupán a Nyolcak tagjai közt felmerült ellentétekre — mert voltak ilyenek is. Pl. Orbán Dezső egyik levelében ezt írja: „. . . Csak egynéhány évig maradtunk együtt; a féltékenység, irigység, főleg a kenyéririgység széthúzásra vezetett. De az a pár év jelentős átalakulást hozott művészetünkben. . ,"

62 Természetesen ha így is volt, ez a jellemzés csupán általános érvényű, mert a legtöbb hasonló jellegű tömörülés, különösen a század első évtizedeiben igen rövid életű volt, és ilyen okok miatt szűnt meg. Magáról Berény ről Bölöni a következőket írja: „. . . most is a legkomplikáltabb közöttük, portréi: az Ignctusé és elsősorban Bartók Béláé, klasszikus szoliditásúak. Kompozícióin a természet és a felszabadult fantázia találkozik. Képei, amiket fest valóságos jelenségek, de mintha mégis álommal látott vagy átérzett impressziók egybeszövődései volnának. Színes, varázslatos, mágikus tehetség. . ." Végül az egész kiállítás jelentőségét a következőkben foglalja össze: „. . . Bécs fokozta e három festő értékét. Berény, Pór, Tihanyi kiállítása . . . nemcsak a mi fejlett magyarságunknak képviselői, de amint egy bécsi kritikusunk is helyesen észrevette, védőbástyái az új művészetnek Bécsben. Megjelenésük azt fejezi ki, hogy ha már kelet felől is ilyen talentumokkal süvít az új szellem, Kokcschkáék még sem lehetnek olyan különcködők és bolondok..." Minden valószínűség szerint 1913-ig és nem később készítette szénrajz önarcképét,

63 (12. kép) mely a Nyolcak idejére kialakult grafikai szemléletéről hű tájékoztatást ad. Korábbról is több szép rajza, aquarellje maradt, persze összehasonlíthatatlanul több az, ami elveszett. A portré vonalai dinamikusan haladnak, nagy karaktererőt mutatnak, akár a külső azonosságra, akár a töprengő lelkialkatra gondolunk. Ugyancsak 1913-ban reprodukálta a Nyugat Antonio Torossiról készült

64 rajzát. (11. kép) A zegzugosnak ható vonalak végig indokoltak, az arcon és a fejen