dr. D. Fehér Zsuzsa - N. Újvári Magda szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Közleményei 4. szám (Budapest, 1963)

Szíj Béla: Berény Róbert életútja gyermekéveitől a berlini emigrációig

Mint látjuk, az Új Magyar Zenei Egyesület 1911-ben alakult (pontosabban 1911. április—május hóban). Ez egybeesett a Nyolcaknak a Nemzeti Szalonban rendezett nagy kiállításával. Berény rendkívül kulturált lényéhez tartozott, hogy a fentiekben vázolt gazdag képzőművészeti munkásság mellett is nagy figyelemmel és megértéssel kísérte a modern kortárs zeneszerzők törekvéseit. Gondolatait több esetben meg is írta. „. . . Az UMZE az egyetlen zenés egyesület Magyarországon, ahol a mai dolgokat azzal a kultúrával interpretálják, mellyel azok hozzáférhetővé válnak a mai kultúrán élő differenciáltabb igényű — igen kevés — embernek. . . Akármelyik hangversenyüket elég meghallgatni és azontúl nem vagyunk képesek a többire nem elmenni. . . Egyebütt pedig itt Pesten •— miféle zenét hallunk. . . intézői a filharmóniának már ide s tova egy millió év előtt regisztrálták a raktárt, azt is két beti'í alá. A K betű alá a klasszikusokat, a B alá a moderneket más néven Bolondokat vagy debüssziket, strausszokat és velükjárókat. . . A közönség nem is sejti, milyen dimenziójú élvezetek lehetségesek még ugyancsak hangszerek megszólaltatásával kapcsolatban. Akik az UMZE legutóbbi hangversenyén voltak, azoknak lehetett ilyen lélegzetű élvezetben részük. . ." (Nyugat, 1911. XI. 27.) Az UMZE öt hangversenyt hirdetett meg az 1911—1912 évre.

62 Az első hangversenyen Bartók mint zongoraművész működött közre.

53 Scarlatti, Couperin, Rameau műveit és Beethoven D-dúr variációját adta elő. A Magyarország c. lap zeneesztétája a következőket írja a koncert után: „. . . Bizonyára nem azért játszotta Couperin-t, Rameau-t, mert ezek franciák és régiek, hanem kutatta bennük a zene kifejező képességének határait, megmutatta, hogy az ő közbeékelt magyar dalokhoz írt kíséretei nem zenei abszurdumok ..." (A fiatal Berény is az ábrázolás lehetőségeit kereste, nem festői abszurdumokat, extravaganciát, mint állították ellenzői. Ez is egy említésre érdemes mozzanat, amikor a Nyolcaknak és Berénynek a modern zenei törekvésekkel való kapcsolatait vizsgáljuk.) Az UMZE koncertjei, melyek főleg kamara jellegűek voltak, nem keltettek nagy érdeklődést. Berény nem indokolatlanul zárta ismertetéseit az alábbi megjegyzésekkel: "... hölgyeim és uraim, legyenek az UMZE tagjai. Járjanak el koncertjeire. Fizessenek a jegyekért. Meglátják érdemes."

54 Az UMZE negyedik koncertjének szólistája Gervay Erzsi volt, aki a legfiatalabb zeneszerzők legújabb dalait énekelte. A művésznő e sorok írójának úgy mondta el Bartóknak a Nyolcak egyik tárlatán tett látogatását, hogy Bartók ott ismerkedett meg személyesen Ady Endrével. Bölöni György, aki mellettük állt — Gervay Erzsi visszaemlékezései szerint — a következő szavakat mondta: „Uraim, itt a történelmi pillanat, amikor Ady Endre és Bartók Béla megismerkednek." Gervay Erzsi művésznőnek Bartók tárlatlátogatásáról adott közlése nem befolyásolja Márffy Ödön festőművésznek azt az állítását —- melyet a zenetörténet és műtörténet ápolóinak ismételt esetben elmondott —r mely szerint ő volt az, aki Adyt és Bartókot bemutatta egymásnak a Nyolcak valamelyik tárlatán. A negyedik esttel megszűntek az UMZE kamara-koncertjei, a nagyzenekari előadásokból pedig nem valósult meg semmi. Jelentősebb volt e dolgozat szempontjából az a március 19-i est, amelyen Bartóknak Első (c-moll) vonósnégyesét (opus 7. 1908) mutatta be a Waldbauer kvartett. Műsoron volt ekkor még a fiatalkori zongoraötös (1904) és több rövid zongoraműve, köztük a kimagasló jelentőségű Tizennégy bagatell (opus 6. 19 08).

55 Berény ugyancsak a Nyugatban írta meg gondolatait az Első vonósnégyesről és annak szerzőjéről. „. . . egy aszkétikusan csendes, elszánt ember, akinek érzékei a hangok összességéből ki tudják ragadni azon hangokat, melyeknek megcsendülésc vagy megcsendülésük elképzelése érzékeinek a lehető legmegviselőbb gyönyörűséget szerzi. Vagyis úgy áll előttünk a hangok összessége, mint festő előtt a színeké (a látható természet), úgy hall ki abból hangokat, mint a festő a nézett természetből meglát színeket. Vonósnégyesét aktuálisan jellemzi, hogy abban nincs rigyszólván egyetlen olyan harmónia következtetés sem, melyet előtte bárki megcsinált volna, a szólamok úgy járják a hangközöket, ahogy előtte senki szólamot nem vezetett, ritmikája és dinamikai kontrasztjai is hasonlóan sehol nem találhatók. E művében rijat alkotott, amit felesleges magyarázgatni. Át kell azt élni, életünk egy darabjává lenni hagyni és —• ha követni tudjuk érzékeink megfelelősége segítségével Bartók érzékeinek akcióit — nagyszerűnek fogjuk azt találni, mint valaha Bach vagy Mozart vagy Beethoven olyik dolgát nagyszerűnek találtuk volt. . . "

56 Ilyen előzmények után készült a portré 1913 tavaszán, minden valószínűség szerint április hóban. (Maga Berény a szignója alatti jelzések közé az „1913. IV." megjelölést írta.) Bár a külső karakter vonások is jók, mégis első pillanatra látható, hogy a festő inkább a belső igazság kifejezésére törekedett. Azt a szuggesztív erőt és páratlan, feszültséget, amit a zseniális muzsikus egyénisége és munkássága jelentett, minden képzőművész közül Berény Róbert adta vissza a legmagasabb szinten. Most, ötven évvel a portré elkészülte után idézzük az egykori méltató elemzését: „ . . . Berény Róbert Bartók arcképe hatalmas akkordokban veri vissza a piktor és a festői objektum —- két súlyos egyéniség — küzdelmeit. Ennek a küzdelemnek intenzitása fűti át a vaskézzel összegyúrt tömegekből felépített fejet. A kép a lelkiség legbelsőbb rezdüléseinek optikai egyenértékeseit vetíti ki csodálatos sugárzással. Összesűrűsödött energiák feszítik a konstruktív rajzzal tömör egységbe forradt lobogó színeket. Hogy ez a portré milyen jelentőséggel illeszkedik Berény Róbert piktori jövőjébe, azt előre megállapítani nem lehet, azonban kétségbe nem vonható, hogy nem csak a tendenciákat, hanem