dr. D. Fehér Zsuzsa - Kabay Éva szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Közleményei 2. szám (Budapest, 1960)

Jeszenszky Sándor: Szinyei Majálisa

A Szabad Művészetben Pogány Ö. Gábor „Festészetünk a nagybányaiakig" című tanulmányában írja Szinyeiről : „Még Böcklin közelsége, Courbet és társainak németországi vándorkiállítása se indokolja Szinyei kiugrását. Szinyeiben bebizonyosodott, bogy festőkészségünkben kiváltságos fajta vagyunk." A Szabad Művészet az 1951. évben Moszkvában rendezett magyar kiállításra küldött művek jegyzékében felsorolja Szinyeitől a Majálist, a Lilaruhás nőt, a Hóolvadást, a Koratavaszt és a Szerelmespárt. Tyihomirov V. a Vecsernyia Moszkvaban írja : „Szinyei Merse Pál Majális című képén a ragyogó tavaszi napfény bensőséges szépségének visszaadására törekszik, de emellett hű marad a reális élethez. Kiemelkedő jelentőségű mű Szinyei Merse Szerelmespár című gyönyörű életteli kompozíciója is." Jakovlev V. az Iszkusztvo-ban az alábbiakban emlékezik meg mesterünkről : „Magánosan, mintegy a keresztúton áll Szinyei Merse Pál. Néhány kisméretű kópén kibontakozik ennek az önálló utakon haladó, az elért eredményekkel meg nem elégedő, érdekes művésznek a tehetsége. Egyes művei szárazak és merevek, mint pl. a » Lilaruhás nő,« » Koratavasz «, » Hóolvadás «, de ezekből sem hiányzik az őszinteség. Viszont csupa lenyűgöző báj és festői szépség a » Majális « és a » Szerelmespár «. Ezek a sajátságos művészi tudással megfestett képek úgy hatnak reánk, mint egy gyöngéd mosoly, mint egy langyos tavaszi nap, mint a tavaszból kiáradó üde illat. Ezek a művek telítve vannak emberi meleg érzéssel, őszinte gyönyörködéssel az életben". Szegi Pál Szinyeiről tartott ünnepi beszédében a következőket mondta : „Tőle tanulhatta volna meg festészetünk már nyolcvan évvel ezelőtt azt a nagyszerű igazságot, hogy a természet örökké megújuló szépségével, a valóság tavaszi ragyogásával is szövetséget lehet kötni az embernek, s úrrá lehet lenni a keserűség gyászhangulatain. Tőle tanulhatták volna meg, hogy bízni kell az élet örökké megújuló szépségében és bízni kell magunkban, a jövőben, mely olyan lesz, amilyenné a magunk erejéből formáljuk. . . Szinyei művészetét a természet szépségeinek őszinte megértése és teremtő átélése táplálta, s nemes múzeumi emlékek bármily vérbő életrevarázsolása. Művészetéből elragadó közvetlenség és emelkedett ünnepélyesség árad. Az áhítat bensősége, őszintesége és mélysége teszi ünnepélyessé. Két magyar nagy mester tudott csak teljesen kiemelkedni a XIX. század szűkkeretű akadémikus-arisztokratikus művészeti felfogásából : Munkácsy és Szinyei. Ez a két mester tért vissza elsőkónt az élet eleven valóságához ; a magyar piktúrának ez a két Antheusa ért földet először, s tudott friss életerővel gazdagodva valóban emberi hangon, az élet hangján beszólni képével. . . Az ember és a természet életét ilyen tökéletes és igaz művészi harmóniában még nem foglalták össze festményen, mint Szinyei Majálisában. Az ember és a táj életét, ezt az összetett nagyszerű valóságot, együtt, egymástól cl nem választva, mélyrehatóan megérteni — ez volt Szinyei művészetének alapvető » problémája «. A Majális nem a színeivel, hanem színes és igaz életszerűségével hat reánk. Realista, igaz, tartalmas kompozíció. Az ember és a táj nagyszerű egységét fejezi ki. . . Ma mikor fejlődésünk során a tisztulás útjára lépett egész képzőművészetünk, a legnagyobb elismeréssel és csodálattal állunk meg Szinyei Merse Pál nagy példája előtt, mely a tisztaság, gazdag tartalmasság és bensőséges, áhítatos lírai mélység legragyogóbb hagyománya festő mű vészetünk múltjában. Elő, nagyszerű hagyomány, melynek tanítását csak most vagyunk igazán képesek felfogni. Szinyei Merse Pál az egykor sértett » nagy magányos « — élő és ható része eleven, egészséges képzőművészeti kultúránknak." A Képzőművészeti Alap 1953-ban megjelent Szinyei kötetében írja Rajnai Mi/dós: „Még 1872-ben kezdte el, s a következő év kora tavaszán már be is fejezte azt az alkotását, mely életműve nagyszerű bekoronázását jelenti : a Majálist. Ezzel a fejlődéssel csúcspontjára és művészetének oly magasára jutott, hogy oda már soha többé nem sikerült visszaküzdenie magát. Műve nemcsak magyar, hanem az általános világművészet múltszázadbeli történetének egyik legkiválóbb teljesítménye. A Majális ecsettel festett szimfónia, az élet nagyszerűségének, szépségének költői szárnyalású elragadó erejű dicsérete. Erről beszél az alakok és a táj harmóniája, erről zengenek a színek is : a mosolygó tavaszi ég üde kékje, a rét fűszőnyegónek sárgás ragyogása, a mezei virágok ezreinek mesés pompája. Csupa fény, ragyogás, vidámság ez a kép. Még az árnyékok sem élettelenek, kékes árnyalatú, mély csillogású zöldjükkel azok is részt kérnek a színek orchesterében." Végül idézi Horváth Márton megállapítását : „Nagy festőnket, Szinyei Mcrsc Pált osztálykorlátai megakadályozták abban, hogy képei témáival is a társadalmi harc élére

1 kerüljön a maga területén, mint Munkácsy. Nála a haladás lebírhatatlan szelleme a színek harmóniájában, a kompozícióban, képei hangulati tartalmában, a körülvevő világ optimista ábrázolásmódjában él. Mindez azonban éppúgy mai gazdaságunkhoz és örökségünkhöz tartozik, mint Munkácsy népért kiálló vádló képei." E szemelvényekben bemutattuk a Majális életrajzát, a gáncsoló kritikákon, majd a dicsérő bírálatokon át egészen a hódolatteljes méltatásokig. Hány tollat mozgatott meg c remekmű és inspirált igazat, szépet, újat mondani, szárnyra keltette a fantáziát szép ötletekre, hasonlatokra és megmozgatta a lelkeket a kedély derűjét sugározva reájuk.