dr. D. Fehér Zsuzsa - Pásztói Margil szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Közleményei 1. szám (Budapest, 1959)
KÖNYVISMERTETÉS - Cs. Nagy Zsuzsa: Művészettörténeti Dokumentációs Központ Évkönyve. 1954/55.
MŰVÉSZETTÖRTÉNE T I TA N ULM A N Y O K Budapest. 1957. Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata. Művészet történet i Dokumentációs Központ Évkönyve. 1954/55. Dávid Katalin szerkesztésében. A „Művészettörténeti Tanulmányok"-kai a Művészettörténeti Dokumentációs Központ folytatja a Magvai' Művészettörténeti Munkaközösség még 1952ben megkezdett kiadvány-sorozatát. Az 52-ben megjelent I. kötetet a konkrét tartalmi értékeken kívül külön fémjelezte az a körülmény, bogy a felszabadulás után meginduló tudományos jellegű művészettörténeti irodalom legelső produktumai közt szerepelt. Tekintettel arra, hogy a tárgyalt publikáció máinegyedik kötete az Évkönyv-sorozatnak, az eredmények felmérése céljából nem érdektelen számunkra az előző kötetekkel történő összevetés. Bővülést jelent a korábbi kiadványokhoz viszonyítva, hogy iparművészet-történet tel foglalkozó cikkek is szerepelnek a tanulmányok között. Az első kél kötetnek a- XIX.- és XX. század művészetére koriéit ózott cikkanyagával szemben, az időbeli regiszter kitágítása — egészen a középkorral foglalkozó irodalomig — nem ennek a kötetnek a vívmánya, ez már az 1954-es kiadványban megtörtént. A cikkek időrendben követik egymást. Szétválasztást képez a „Tanulmányok"-ra és ,,Közlemények"-re való tagolás, melynél az előbbiek a felvetett probléma teljes egészében történő megvilágítását és lezárását jelentik, míg a „Közlemények" adatközlő jellegűek. A Tanulmányok között Csemegi Józsefnek a középkori trinitász-szimbolumok eredetével és továbbélésével foglalkozó cikke nyitja meg a sort. Érdekes társadalomtörténeti hipotézist vet fel, mely hatalmas idő- és térbeli áttekintést igényel. Távolkelet emlékei sorakoznak a skandináv, svájci, francia, magyar stb. anyag mellett, az időbeli regiszter határait pedig Egyiptom és a XIX. század népi kerámiája jeleni ik. A feldolgozott irodalom hasonlóan széleskörű és rendkívül alapos kutatásra vall. Voit Pál építészettörténeti cikke meglepő következtetésre jut a XV. századi Hippolit-kódexet tanulmányozva. Estei Hippolit esztergomi építkezéseinek vizsgálatánál regisztrálja az építkezések szereplőit, a résztvevő napszámosok, kőművesek, kőfaragók és ácsok arányszámát, az építőanyagok és eszközök milyenségét és mennyiségét, azt a körülményt, hogy az építkezést vezető Gyarmati Dénes nem kőfaragó, hanem ács, valamint azt a döntő fontosságéi adatot, hogy a számadás-könyvekben a faépítkezesek anyag- és munkabére az összkiadások 8().77 %-át teszi ki és levonja a következtetést, hogy a- XV. századi magyar építészedben a faanyag, az épület faalkatrésze jóval jelentősebb szerepet játszott, mint azt az eddigi kutatás feltételezte. A Hippolit-kódex adatai alapján levont következtetését a szerző kiszélesíti és az esztergomi építkezésekről Budára irányítja figyelmünket. Fenti szemszögből teszi vizsgálat tárgyává a budai királyi várat és Buda polgári házait egyaránt. A 11 art mannSchedel-féle krónika fametszetét és Bonfini várleírását is világosabban értelmezhetjük, egy „monumentális és reprezentatív" jellegű faépít észét feltételezésével. Egykorú és a későbbi századokból származó irodalmi utalásokat idéz a szerző — érdekes képanyagán kívül —- a fenti tétel bizonyítására. Xépi Iáé pit kezeseinket, a későbbi századok gazdag adatanyagát, a gyakran ismétlődő és katasztrofális jellegű tűzvészeket, mind a magyar faépít észét jelentős volta mellett sorakoztatja fel. Az áttekinthető, világos és logikus felépítésű cikk reális mondanivalót tár elénk. Ügyes szerkezeti felosztása, cimszókra-tagolása előnyösen segíti a cikk alapgondolatának kidomborítását. Tudományos igénye és perspektívája messze túlterjed a címbon jelzett építőmester életművének tárgyalásánál és valóban a „régi magyar építőgyakorlat"-nak új távlatokat megnyitó értelmezését nyújtja. Eszlári Era Hebenstreit József pesti szobrászról írt cikke a hazai barokk szobrászatnak egyik fontos részlet kérdését tisztázza, Hebenstreit személyében —• adatokkal alátámasztva megjelöli a pesti Pálos-templom (a mai Egyetemi templom) főoltárán elhelyezett Remete Szt. Antal és Pál szobrainak készítőjét. Feltevését stíluskritikailag is igyekszik alátámasztani, a mester egyik 28 évvel később készült hiteles művével való összevetés alapján. Bennünket inkább a, tanácsülési jegyzőkönyvek adataiból levont logikus következtetés győz meg, mint ez a stíluskritikai egybevetés, bár a szerző hangsúlyozza, hogy Hebenstreit művészete fiatalkori alkotásaiból kiindulva, öregkori műveiig, nagy átalakuláson megy keresztül. Tisztán stílusbeli analógiákra támaszkodik a szerzőnek az a megállapítása is, mely szerint a Pálos-templom remekbefaragott stallumainak készítője valószínűleg szintén Ucbcn-
