dr. D. Fehér Zsuzsa - Pásztói Margil szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Közleményei 1. szám (Budapest, 1959)

Székely Zoltán: Derkovits Gyula a Magyar Nemzeti Galériában

balítélet és célzatos ferdítés terjedt cl Derkovitsról és művészetéről, hanem azért is foglalkozunk ezúton személyiségével is, mert az ember megismerése és megértése elengedhetetlenül fontos ahhoz, hogy a művészt helyesen, a maga valódi mivoltában megismerhessük és megérthessük. Derkovits írásos vallomásai is világosan tanúsítják, hogy milyen volt ő maga és a világról alkotott nézetei, valamint ékesen magyarázzák, hogy miért olyanok a képei amilyenek, szavakkal egészítvén ki egy nagy festő-lírikus kéj)-vallomásait. Mert Derkovits izzig-vérig lírikus alkatú volt. Hangja tágregiszterű, a hangulatképtől a tömör jellemképen és a balladisztikus drámai kompozíción át a nagysodrú eposzig terjedt. Művészi harmóniába rendező lelkén szűrt keresztül mindent. Szenvedélyesen átélte mondandójának minden rozdülésnyi részletét, hogy végül sallangnélküli pőreségében, annak legbelsőbb lényegét tükrözze képein. Sorsa-élete a proletárok sorsa és élete volt. Nagy küldetést érzett magában. Szenvedéseinek és megaláztatásainak rettentő terhében éppúgy az osztály terhét érezte és tükrözte, mint ahogy kemény, konok hitének, a felemelkedés, a győzelem hitének szárnyai is a negyedik rend felemelkedésének és győzelmének jövőbe szárnyaié) hite volt lelkében ; olyan hit, amely egy osztály történelmi elhivatottságának biztos tudatán alapult. Derkovitsal újtípusú művész lépett a magyar képzőművészet porondjára, a polgári művész nyomában a határozott világnézettel és harcos osztálytudattal rendelkező proletár. Es hatalmas tehetségével rögtön a művészet legmagasabb csúcsaira hágott. Rövid tizenöt éves pályája szakadatlan fejlődés, nagyiramú készülődés volt a remekművek megalkotására. Magába szívta a közel s a távoli múlt művészetének soksok eredményét és egyéniségének kohójában homogénné, sajátjává olvasztotta azokat. Új, magasrendű humanista művészetet teremtett, és az integer valóság művészi tükrözésére törekedett abban a- korban, amikor az elembertolenedés és a dezintegrálódás feldúlta Európa művészetét. Erős, tántoríthatatlan lépteivel szélesre taposta a szocialista jövő művészetének megkezdett útját. Korszakalkotó volt. — Hogyan s miként tette? Azon igyekszünk, hogy cikkünkben erre a kérdésre némi feleletet adjunk. I Mindenekelőtt vizsgáljuk meg röviden, hogy gyűjteményünk miként reprezentálja Derkovits Gyula művészetét, egyes periódusaiban és egészében? Festészetének első szakaszát 1920-tól 1923-ig, Bécsbe költözéséig számíthatjuk. Ekkor már mögötte van az iskolai tanulás rövid ideje. 1918 telén esténként feljárt a Kernstok és Rippl-Rónai vezette belvárosi magániskolába és ott modell után rajzolt, többnyire krokikat, A következő év nyarát pedig a Magyar Tanácsköztársaság jóvoltából Nyergesújfalun töltötte, az ugyancsak Kernstok veztésével működött nyári művésztelepen, ahol szorgalmasan rajzolgatott, lui éppen nem nyomta az ágyat a háborúban szerzett tüdőbajával. A Tanácsköztársaság bukásakor — 1919 augusztus elején végetért iskoláztatása. Ez volt minden. Valamely átlagtehetségnek a semmived egyenlő, neki elég ahhoz, hogy elindulhasson nehéz, szenvedésteljes művészpályáján. E korszakának stílusa és műveinek lelki attitűdje szorosan kapcsolódik kollégáihoz és a hazai meg külföldi mesterekéhez, akikről ebben a társaságban szó lehetett. Kernstok, a magyar Fauve-ok, a Nyolcak (1909—1912) egyik prominens tagja, névleges vezére, ugyan ekkoriban megint visszatért a természet hű ábrázolásához, de 1919-ben festett nagyméretű Zivatar című képében még fellelhető a néhány év előtt i „vadság*

1 szelleme. Ez a művészet a kubizmus és az expresszionizmus sajátságos vegyülete volt, párosulva egyfajta elvont humanitárius és pantheista létekállapottal . Gyűjteményünkben őrizzük e periódus két legreprezentánsabb darabját, a Koncert-et'

3 (1921 — 22), (N. G. 1957.)* és az Utolsó racsorá-i

4 (1922), (U. M. K. 1954). Mindkettő megfelel a fent jelzett felfogásnak. Azonban a, nagyvonalú formalátás és a kompozíció tömör zártsága, valamint a bensőséges hangulat intenzív kifejeződése már a leendő nagv művészt sejteti, annak (dienere, hogy hangja itt még korántsem önálló

5

. Stiliárisan fentiekhez csatlakozik még egy kevésbé jelentékeny tájképe is, a Régi temető (1922), (FK. 1945.). Birtokunkban van még egy 1921-ben festett Önarckép-e* (19. kép) (Sz.M. 1949.), amely stílusban és felfogásban is elüt ekkori képeitől. A pasztózusan festett vásznon a sötét, zöldes-kék háttérből ragyogóan világlik elő a markáns arc, tűnődő-fürkésző tekintetével. A haj és a kékes-fehér ing, s a fej formáit adó árnyékok egymásbaágyazott színreflexekkol dúsak. Kicsit Van Gogh-ra emlékezünk e kép láttán — nagyon szerette —, de inkább azt érezzük, mintha itt sikerülne megszólalnia először az átvett stílus és attitűd béklyója nélkül. Zárkózottság van máris * A gyűjteményünkben szereplő művek keletkezési dátuma, vagy címe után zárójelben közöljük a szerzés idejét, a dátum előtt rövidítéssel jelöljük a gyűjteményt, amelybe a mû eredetileg került : Sz.M. = -Országos Szépművészeti Múzeum: F.K. = Fővárosi Képtár: U.M.K. = O. Szépművészeti Múzeum fj Magyar Képtára, 195:5-tól, amikoris a V.K. megszűri, és gyűjteménye beolvadt az O.Sz.M.-éba : X.G. = .Magyar .Nemzeti Galéria, 1957 áprilisától. A birtokunkban lévő festményekről jegyzéket készítettünk és ezt a Jegyzetek elé helyeztük; a festmények adatait lásd ott is.