dr. D. Fehér Zsuzsa - Pásztói Margil szerk.: A Magyar Nemzeti Galéria Közleményei 1. szám (Budapest, 1959)
Székely Zoltán: Derkovits Gyula a Magyar Nemzeti Galériában
ebben a csaknem durva, do még bizakodó arcban, ós sugárzó szollem is, meg mély emberség. A tiszta emberi szánalom és bizonnyal a közös sors érzete fordítja figyelmét már okkor a szegény-emberek és dolgozók felé. Sok szép koránérett rajza tanúskodik erről. Többnyire mély szomorúság ára de fáradt alakokból, ám emellett az elpusztíthatatlan életerőt is már ekkor meglátja a dolgozó emberben. Gyűjteményünkben mindkét fajtából őrzünk néhányat 7 . Az elesettség és a felemelkedés ereje, az elnyomott népet mindig jellemző kettősség végigvomd Derkovits egész művészetén és ennek az ellentétnek az ábrázolása jelenti művészetének életigazságát, realitásának egységét. Második periódusát a Bécsben töltött három év: 1923—1926 dátuma fogja közre. Majd a, hazatérést követő 1927—28-as esztendők átmenetnek tekinthetők, ami kőris egy látszólag meglepő fordulattal önálló művészként lép elénk és ezentúl évről-évre feljebb halad a nagyság útján. 1923-ban Bécsbe költözésére — immár feleségével - a nyomor készteti a kommunista asztalossegédet, aki némi reményekkel megy az újdonsült Osztrák Köztársaság fővárosába. Tudásra, szomjas lelke is hajtja a. kulturált Bécsbe az ifjú festőt. Poggyásza könnyű. Egy jóakarójától ajánlólevelet visz magával egy Pestről elszármazott osztrák nagyiparoshoz, aki majd biztosítja számára a létminimumot. Társaságot a Tanácsköztársaság emigránsai közt talál, bátyja is itt él. Erőt a Kommunista Párt összejövetelein merít. Tanítónak ott van a. Kunst historisches Museum, amelybe úgy jár, mint buzgó hívő a templomba. Bizonyára az aktuális kiállításokat is megnézi. A nyomor persze itt sem hagyja el. Bécsben érnek nyugtalan képi víziókká azok a. tragikus események és szörnyű élmények, amelyekel a. testén és lelkén gyógyíthatatlan sebet ejtő világháború, majd pedig az első magyar proletár-hatalom bukása és az azt követő fehér-terror váltott ki belőle. Döbbenet és kétségbeesés — ez a. két fogalom jellemzi e korszakban festett műveit. Vége az előző képcin többnyire uralkodó gordonkahangú melankóliának. Gyűjteményünk igen jól tükrözi ezt a, korszakot. Az 1923-ban készült Bátyám és jeleségé-uP (Sz. M. 192(i), valamint a Püspöksüveges önarckép-év^ (N. G. 1957.) nagy-nagy iszonyat merevíti meg a két férfi arcát és tágranyílt szemét. A formák itt még nyugodtak, bár feszesek, de a szinek már sötétek, tompák, csak itt-ott izzanak, mint hamu alatt a parázs. Az önarckép ugyanezen évből való rézkarc-változatán, a. papírból készült ,,püspöksüveg"-re kereszt helyett összeillesztett sarlót és kalapácsot karcolt, a kommunisták jelvényét (22. kép). A gondolat első pillanatra naivnak tűnik, de voltaképp nem az. Bátor, elszánt hitvallás ez. És a hitvallók sorsa várt rá. A korszak két főműve, a Halottsiratás (1924) (F. K. 1949.) és a Menekülés (192(1.) (TJ. M. K. 1954.) híven mulatja a lélekállapot és vele együtt a. stílus változását. (Mindkét nagyméretű kompozíció 1 °\, n ' a N. G. tulajdona.) Itt, ezeken a képeken tör lel belőle hangos kiáltásként az a döbbenet és kétségbeesés, amelyről fentebb szóltunk. Olyanok ezek a képek, mintha árvízzel és tűzvésszel járó földindulás pusztított volna végig a világon. Valóban, e víziókat lelkéből kilökő okok ilyenek voltak. Jelképes ábrázolások ezek, de nagyonis valóságos tartalmúak. A Halott sirat áson a liláravált, megkötözött, „vízbofúlt" férfi-tetem és a körötte tolongó nép az elbukott Tanácsköztársaságra, utal. A Menekülés apokaliptius jelenete a nagy háború mindent feldúló világrengését idézi (23. kép). A nyugtalanul hullámzó formák és a fojtottan izzó színek csaknem groteszk pátosza pontosan megfelel a mondanivalónak. Romantikus, expresszív művészet ez. Erezni rajta a német expreszszionizmus bizonyos hatását. De lényegében különbözik a Franz Marc, Campendonk, Woskc, Kok os ka., Chagall féle festőkétől. Ok, elvesztvén talpuk alól a valóság talaját, misztikus spirit uahzmusukkal a szürrealizmus riogató, kísértetekkid teli álom-útját egyengették. Mesterünk viszont, habár romantikus eszközökkel, a véres, a kegyetlen valóságról beszélt ekkori művein is. Még egy-két év, és minden külső pátosz nélkül nevén nevezi a dolgokat. Az átmenetet jelentő 1927-os évben már újra Budapesten találjuk. Újpesten, nyomorúságos körülmények között, a főváros északi gyárnegyedé bon lakik, a jellegzetes ,,proli-negyedek'" : Angyalföld és Tri polisz szomszédságában. Állandóan járja és festi ezt a zord, sivár vidéket és nehézsorsú embereit. Csak néha megy ki a Zugligetbe, hogy felüdüljön az erdők tisztaságában. Ősszel retrospektív anyagot (41 művet) mutat be az Ernst Múzeumban. A katalógusban már megfogalmazza programm ját, Lényege : „Össze kell kötni a képzőmű részel et n mondanivalóval . . . kötelességem az életünk és társadalmunk jelenségeit maradék nélkül kifejezni." Már pontosan tudja mit akar. I)o nyelve még kemény, stílusa, merev. A rajzban most is könnyebben oldódik, több kitűnő rézkarca bizonyítja, 1-' Festményein a nyers kék, sárga, és lilás-vörös színek uralkodnak s ezek élesen kivágott, erősen leegyszerűsített síkformákon jelennek meg. De formái már higgadtabbak és mindig az ábrázoltak összegezett kai-akt erét adják. Gyűjteményünkben e képek sorát a Kintornások 1 '1 (F. K. 1950.) nyitja meg. Élményét még Bécsből hozta, tán leginkább ennek a képnek szelleme rokon az expresszionistákéval s így eléggé kiesik többi művei közül. Szín- és formavilága, azonban inkább az újpesti képekhez köti. A Rakodómunkások 1 ' 1 (U. M. K.
