Estók János szerk.: 1956 és a magyar agrártársadalom (Budapest, 2006)

TANULMÁNYOK - Varga Gyula: Mezőgazdaságunk nemzetgazdasági szerepváltozásai

cialista átszervezésének" szükségességét. A gyakorlati gazdaságirányítási eszközrendszere, az ár-, a támogatás- és az adópolitika pedig egyre egyértelműbben a szövetkezeteknek a javára módosult. Az állampárt 1958. decemberi döntése - több szakember óvatosságra, a korábbi ígéretek betartására és a gazdasági előkészítés szükségességére intő szava ellenére - meghirdette a minden korábbinál átfogóbb, de az 1950-es évek brutalitásait mellőző kollektivizálás nyitányát. A folyamat 1959 és 1961 között zajlott le. A termelés az ezt követő négy éven keresztül rendre elmaradt az 1959. évi teljesítmény mögött, de látványos visszaesés mégsem volt. Ennek a - korábbiakhoz képest és a nemzetközi tapasztalatoktól is alaposan eltérő - „sikernek" több oka is volt. Az első, hogy nem az elszegényítés, hanem a mezőgazdaság fellendülő szakaszában került rá sor, és nemcsak a szövetkezetbe kényszerítés, hanem az újonnan megalakult üzemek technikai segítése is gyakorlattá vált. A második az a politikai és taktikai elem, amely kinyitotta a szövetkezetek kapuját az egész parasztság számára (szemben a korábbi közép- és gazdagparaszt-ellenességgel). Engedte a saját vezetőválasztást és olyan, rugalmas munkaszervezési-ösztönzési rendszerek alkalmazását, mint amilyen a közvetlen érdekeltséget teremtő részes művelés volt. Végül a háztáji gazdaságokkal kapcsolatos politika érdemel említést, amely egyszerre volt eszköze az ellátási biztonság fönntartásának, az „átmenetiség" látszatának és a merev ideológiától való távolodásnak, illetve a később még inkább kibontakozó politikai pragmatizmusnak. Röviden szólva: 1956-ban a forradalom átalakította és a piacgazdaság felé nyitó magyar agrárpolitika pedig ekkor alapozta meg a magyar mezőgazdaság több évtizeden át tartó fejlődését. A magyar mezőgazdaság „aranykora": az I960 és 1990 közötti évek Az 1961-ben befejeződött és mintegy 3-4 éven át tartó konszolidációval új szakasz nyílt a magyar mezőgazdaság történetében. Ezt az időszakot különösen nehéz értékelni, mert egyszerre van benne jelen a „szocialistának" nevezett agrárpolitika számos negatívuma és a piacgazdaság felé kacsingató irányítási rendszer fokozatos térhódítása. Az előbbi felfogás volt a visszaszoruló, az utóbbi a terjedő erő, de rendre csak engedményként, ahogy akkoriban gyakran mondták, „megértve az idők szavát". Maga a mezőgazdasági termelés azonban korábban sohasem látott ütemű fejlődésnek indult, igaz, túlnyomóan a mennyiségi személet jegyében. Gyökeresen megjavult a belső élelmiszer-ellátás, az ország agrárgazdasága ebben a periódusban - az egy lakosra jutó nettó exporttöbblettel - a világranglista 3-4. helyére került. A vidéken élők anyagi helyzete fokozatosan javult, megkezdődött az a polgárosodási folyamat, amelynek leginkább látható eredményeként megújultak a falvak. A mezőgazdaságban dolgozók keresete - mintegy 15-20%-os többletmunka mellett - fölzárkózott a bérből és fizetésből élők ugyancsak javuló szintjéhez. A mezőgazdasági termelés volumene - 1964 és 1985 között - kiemelkedően nagy ütemben növekedett. A magyar mezőgazdaság e két évtizede, „aranykora", a kedvező világgazdasági feltételek mellett, az akkori agrárpolitikának volt elsősorban köszönhető, amely agrárpolitika azonban később képtelennek bizonyult a megvál-