Kecskés Sándor szerk.: Az országos mezőgazdasági kiállítások és vásárok története 1881-1990. (Budapest, 1996)
Tanulmányok - FEKETE LAJOS: Sertéstenyésztési kiállítások (lektor: Kovács József)
Sertéstenyésztési kiállítások Fekete Lajos z állattenyésztési kiállításoknak túl nem becsülhető gazdasági haszna megrendezésük idején a sok között főképpen abban leli magyarázatát, hogy egyrészt informálják a gazdatársadalmat a JL Vhaladást szolgáló tenyésztői törekvésekről, az éppen aktuális tenyészcélokról, másrészt ezzel egyidőben/e/ is ajánlják eladásra azokat az értékes tenyészállatokat, amelyekkel a meglévő állomány a bíráló bizottság által helyesnek ítélt irányban nemesíthető. Az utókor számára a kiállítások tanulmányozása az ágazat fejlődésének megismerését kínálja. Ennek pedig nemcsak "történelmi" jelentősége van, hanem konkrét segítséget is nyújt a ma tenyésztőjének a csöppet sem könnyű munkájához. Ahogy ugyanis minden tenyész- és haszonállatgeneráció a megelőző nemzedékre épül, úgy az egész állattenyésztési ágazat fejlődése is csak folyamatos lehet. A hazai állattenyésztési kiállítások sertésrészlegére ezek a megállapítások olyannyira érvényesek, hogy sertéstenyésztésünk bő évszázados fejlődéstörténetének tanulmányozására aligha lehetne találni demonstratívabb és hitelesebb forrásmunkát, mint éppen ezeket a - kortársak által is mindig nagyra becsült - "seregszemléket". Ha a hazai sertéstenyésztők szakértelmét és - gyakran meglepően kifinomult - természetes érzékét tekintjük, talán nem meglepőnek, de mindenképpen elismerésre méltónak kell tartanunk azt a nagy utat, amit sertésállományunk az ökonómiai követelményeknek mind jobb kielégítése irányában bejárt. Bizonyos, hogy ebben a fejlődési folyamatban voltak megtorpanások, stagnálások, ha összehasonlításul a nyugat-európai változásokat tekintjük. Az előrehaladási folyamatok esetenként tapasztalható késlekedései azonban nem sertéstenyésztési kultúránk fogyatékosságaiból származtak, hanem - sokkal inkább - a sertés zsírját, szalonnáját, zsíros húsát előtérbe helyező táplálkozási szokásainkból és mezőgazdaságunknak a belterjesség felé lassan mozduló üzemi adottságaiból. Régi idők sertésfajtái a Kárpát-medencében A vadsertés háziasításának két kultúrcentrum adott helyet. Kelet-Ázsiában ezelőtt 8-10 évezreddel vált a Sus vittatus vad ősből háziállattá számos - az óriási terület változatos ökológiai viszonyainak megfelelően egymástól többé-kevésbé különböző - sertésfajta. Ezek a fajták azonban karakterüket ma úgy mondanánk: hasznosítási típusukat - tekintve jól megegyeztek: kis testűek, hengeres törzsűek, rövid lábúak, nagy szaporaságúak, rendkívül gyors fejlődésűek, korán kezdenek intenzíven zsírosodni. Az európai vadsertés (Sus scrofa) domesztikálását mintegy 2000 évvel későbbre teszik. Az így kialakult sertésfajták nagy testűek, lassú fejlődésűek, tehát későn kezdenek zsírosodni, kis szaporaságúak. Négy csoportra oszthatók. A kelta-germán fajtacsoportba a nagy, robusztus testű, mérsékelt szaporaságú, hosszú orrú, lógó fülű, hiányos pigmentáltságú sertések tartoznak. A Földközi-tenger európai partvidékén kialakult ibériai (római) fajtacsoportra a közepes testnagyság, a rövid lábak, a tömzsi, hengeres törzs, rövidebb fej, kisebb fül a jellemző. A lengyel (szláv) fajtacsoport hosszú, lapos törzzsel, pontyháttal, csapott farral, egyenes lefutású, pigment nélküli vagy hiányos pigmentáltságú, hosszú, durva szőrrel (singszőr), lassú növekedéssel, kis zsírosodási hajlammal és mérsékelt szaporasággal tűnik ki. A negyedik fajtacsoport a Kárpátok vonalától délre és keletre fekvő, a Balkánra is áthúzódó területeken élő göndörszőrüek fajtacsoportja. Egymástól nagyon eltérő intenzitású, zsírosodási hajlamú fajták tartoznak ide - pigmentált bőrrel, szürkés szőrrel, ívelt háttal, csapott farral és mérsékelt szaporasággal.
