Kaposi Zoltán: Uradalmak, földbirtokosok és birtokforgalom a Dél-Dunántúlon a 19. században - Mezőgazdaságtörténeti tanulmányok 14. (Budapest, 2019)
4. A polgári földtulajdon kialakulása a 19. század közepén
A folyamat közismert. A különleges feltételek közepette az áprilisi törvények kimondták a jobbágyság felszabadítását, eltörölték a földesúri fennhatóságot, megszüntették az addig földesúrnak járó adókat. A jobbágyi és zselléri telkeket paraszti tulajdonná tették, s ezzel létrejöhetett a polgári tulajdonnal rendelkező parasztság. A parasztság természetesen csak korábbi telki illetményét kapta tulajdonba, azok a földek, amelyeket szerződésekkel használt, továbbra is a földesurak tulajdonában maradtak (szőlők, bérelt földek stb.). Hogy mekkora lehetett a volt jobbágyok immáron szabad paraszti tulajdona, azt nehéz pontosan megmondani, a sokféle adatból leginkább a Varga János által dokumentált 311 017 úrbéres telek szabaddá válása valószínűsíthető.343 Természetesen a volt jobbágyi telek nagysága vármegyénként eltérő volt (ahogyan azt korábban a Mária Terézia-féle Urbárium világosan szabályozta). Az 1840-1848 közötti örökváltsági szerződések által szabaddá vált földek, valamint az 1848-as felszabadítás eredményeképpen összesen mintegy 10,5 millió hold föld után már nem kellett a hagyományos feudális járadékot fizetni.344 Mindjárt hozzá kell tennünk, hogy számos, az uradalmi földhasználathoz kapcsolódó kérdés egyelőre megoldatlan maradt. Ilyen volt például az erdők és legelők elválasztása, valamint a szőlők hovatartozásának ügye, amelyek majd csak a szabadságharcot követő évtizedekben nyerték el viszonylag megnyugtató formájukat. A kiváltságos földesurakat jelentős kár érte a jobbágyfelszabadítás kötelező voltával, hiszen törvénnyel a volt jobbágyi földek kikerültek a tradicionális nagybirtok rendszeréből, ami veszteségeket okozott. Elvesztette a magyarországi földesúr a jobbágyi és zselléri telek után járó robotszolgáltatást, vagyis addigi munkaerejének egy részét, de elvesztette hagyományos adóalanyát is, s ez együttesen már komoly nehézségeket okozott. A parasztok felszabadításáért járó váltságdíjat az állam vállalta magára, amit államadósságnak nyilvánítottak.345 Később Kossuth híres júliusi országgyűlési beszédében világosan megfogalmazta mindezt még egyszer, mintegy támogatást kérve nemesi társadalomtól, ám az is világos volt, hogy a kártérítés kifizetésére pénz nincs a kincstárban, s ideiglenesen fel kell függeszteni az amúgy alig megkezdett előlegkifizetést. A törvény szerint a kárpótlás nagysága az egységnyi elveszített földből húzható éves tiszta jövedelem hússzorosa, míg az alapforrásra a kincstári földek eladása vagy hitelfedezetként való felhasználása jelöltetett meg. Némileg javította földesúri helyzetet az, hogy a csaknem 500 éves ősiségi törvényt eltörölték, aminek eredményeképpen a nemesi földek jelentős része forgathatóvá, eladhatóvá vált, s ez a birtokosok anyagi nehézségeinek áthidalására némi megoldást kínált.346 Végül is a kárpótlás ügye majd csak 1853 után rendeződött. 343 Lásd Varga (1967) és Varga (1971) adatait. 344 Lásd Orosz (1998) tanulmányát. 345 Spira (1979): 108-109. 346 Bernát (1938): 8. 75
