Kaposi Zoltán: Uradalmak, földbirtokosok és birtokforgalom a Dél-Dunántúlon a 19. században - Mezőgazdaságtörténeti tanulmányok 14. (Budapest, 2019)

1. Tulajdon- és birtokváltozások a 18. században

1. Tulajdon- és birtokváltozások

a 18. században

A 16-17. században Dél-Dunántúl sem kerülhette el a török megszállás társadalmi és gazdasági következményeit. A korábbi földbirtokosok egy része a török elől elmenekült, vagy egyszerűen csak rokonságához északra húzódott.1 Rontotta a megye helyzetét, hogy a térségen keresztül vezetett a hadi út Bécs irányába. Nem véletlen, hogy a török utáni első összeírások meglehetősen siralmas képet mutattak a vármegyéről. A korábbi települések jó része elnéptelenedett, a falvak legalább fele elpusztult. A népsűrűség igen alacsony volt, még a nagyobb településeken is alig haladta meg a lakosság száma az ezer főt.2 Az élet a 18. század elején lassan kezdett visszaköltözni a déli megyékbe. Somogynak még állandó megyeszékhelye sem volt, a megyegyűléseket egyegy nagyobb uradalmi központban tartották (például Igáiban, Nagybajomban, Tapsonyban, Marcaliban).3 A megyének még maradtak vitás területi kérdései. Ilyen volt például a Katonai Határőrvidékhez került Dráván túli úgynevezett Répás-kerület; a Baranya megyével örökké vitatott Sellye település; északkeleten a Veszprém megyétől elválasztó határvonal. A hol Baranyához, hol Somogyhoz tartozó Szigetvár helyzete viszont stabilizálódott: 1699-1950 között Somogy megye részeként a térség egyik legnagyobb települése volt, bár kétségtelen, hogy a megye délkeleti csücskében lévő mezőváros földrajzi elhelyezkedése miatt eleve nem válhatott „megyeközponttá”.4

A hódoltsági idők meglehetősen felforgatták a hagyományos nemesi tulajdoni rendszert. A földbirtokokkal rendelkező családok a harcok következtében férfiágon könnyen kihalhattak, s ilyenkor birtokaik leány-, vagy terebélyes oldalágakon öröklődhettek tovább. A 17-18. század fordulóján gyakran előfordult, hogy egy-egy birtoknak egyszerre több tulajdonosa is volt már, ami végeláthatatlan perek folyamatát indította meg a jogok érvényesítéséért. Fokozta a földtulajdonrendszer átláthatatlanságát, hogy a király a felszabadító háborúk alatt a visszaszerzett földeket olyan, a fegyver jogán szerzett területnek minősítette, amelyekkel szabadon bánhatott. E problémák megoldására rendelték el, hogy a visszafoglalt területeken a volt birtokosoknak oklevéllel kellett igazolniuk birtokjogukat, s csak a birtok becsült értéke 10%-ának lefizetését követően kaphatták azt vissza. Ez sokszor persze nehézségekbe ütközött, hiszen

1 A pusztításokra való részleteket lásd T. Mérey (1966) tanulmányában.

2 Erre vonatkozóan lásd Kováts (1969) munkáját (Táblázatok).

3 Reiszig (1914): 481.

4 Mint ahogyan Nagykanizsa sem lett megyeszékhely Zalában, mely mezőváros Somogy és Zala határán feküdt.

9