Kőrösi Andrea: A magyar szürke marha kraniometriai jellemzése. (Mezőgazdaságtörténeti tanulmányok 11. Magyar Mezőgazdasági Múzeum, Budapest, 2008)

IV. A magyar szürke marha fejének „tenyésztői" jellemzése

IV. A magyar szürke marha fejének „tenyésztői" jellemzése Magyarországon a 19. század végére alakultak ki a különböző szarvasmarhafajták küllemi jegyeinek hivatalos paraméterei. Különböző időben és helyen ismertették a fajták akkori pontos leírását, így több tanulmányban olvashatunk a szürke marha jellemzéséről is. A gazdasági irodalmon kívül törzskönyvekben és küllemi bírálatokban is megtalálhatók az állatok küllemi jegyei. A következőkben a küllemi leírásokból a fejre és a szarvakra vonatkozó adatokat ismertetem kronológiai sorrendben. 1. 1877. Tormay Béla: A szarvasmarha és tenyésztése (1877., 34-43. ) „Nem csak az ivar szül az állatok fejét illetőleg különbségeket, hanem a fajták szerint a fej szintén eltérő. [..,] Hazai marhánkon a tarkó erős, csontalapja szilárd és ez nem térimés, de szívós izmokkal borított, oldalt kis lejtőt alkotva elnyúltan megy át a nyakba olyannyira, hogy ennek irányvonala a fej irányvonalával körülbelül 110 fokú szöget képez. A fej-él széles, de nem vastag és a két szarv közötti felső széle majd egyenes vonalat képez, 3-4 cmnyire emelkedik a tarkó fölé, hol hosszabb, hol rövidebb szőrrel borított. Vannak esetek, hogy a fej-él keskeny és nagyon a tarkó fölé emelkedvén, vele együtt a szarvak is magasan állanak, mit búbosnak neveztünk; ellentéte a búbosnak a nagyon is alacsony, vagyis lapult állás, mely a fejnek bizonyosan butább és közönségesebb jelleget kölcsönöz. Más országokban a szarvak oly lényegtelen fejrészek, hogy azokra alig figyelnek, legfölebb színökre fektet a tenyésztő némi súlyt; nálunk [...] az átmérőn és a hosszán kívül még az alakra, együttesen a czímerre - mert ezt a vevő megfizeti, nagyon néz a gazda és kell is nézni, a jelleg kellő megléte is követeli ezt. Hazai marhánknál a legelterjedtebb és nézetünk szerint legszebb szarvalak a csákó (1. a kép), hozzá hasonló, de inkább a közönségesebb jelleg kísérője a gallyas szarv (1. b kép), mely rendesen lapultabb fej-élen nőtt és néha annyira kifelé irányult, hogy a szarvak egész hosszukban a fej-éllel egy síkot képeznek. A harmadik szarvalak a lantos (1. c kép) többnyire búbosán elhelyezett és mert a túltenyésztettséggel együtt szokott járni, kedveltnek nem mondhatjuk. Közönséges és különösen az Alföldön gyakoribb a villás (5. d ábra) szarv és kiváltképp bikák többnyire ezzel vagy nagy tülkös (1. f kép) szarvakkal bírnak. Ritkább, de szépnek mondható (1. e kép) a pörge szarv, de olyan gulyát, melyben ez [...[ általános lenne, nem ismerünk. [...] A második a mire a szarvnál ügyelünk és némi súlyt is fektetünk, az a szarv színe. A szépen és jól színeit szarv hegye fekete, hosszúságának felére megfehéredik és tőben nagyon csekély pírral kesely. A szürkés színű és az egészen kesely szarvú magyar marhát nem szeretik, nem szeretik továbbá az olyan bikát, melynek szarvtövei a négyéves kor betöltése után még feltűnően pirosak." „Hazai fajtánknál a fül kicsi, feszes, kívül sűrű fedőszőrrel, belül hosszabb feketés szőrpamacsokkal borítottak, egyenlően fent hordatnak és mozgékonyak. [...] A fülektől a szemboltokig terjednek a halántékok, hazai marháinknál ezen fejrészek szélesek és szembetűnő körvonalakkal bírnak, mellől kissé meghajolván,