Beck Tibor: A filoxéravész Magyarországon. (Mezőgazdaságtörténeti tanulmányok 10. Magyar Mezőgazdasági Múzeum, Budapest, 2005)
V. A szőlőültetvények állami támogatással való rekontstrukciója (1889-1910)
A szőlészeti-borászati vándortanítók rendszerének bővítése, a Paulis-barackai oltványtelep felállítása és a kisbirtokos telepítések kezdetei Az erőfeszítések ellenére a filoxéra egyre nagyobb mértékben terjedt. 1891-re az ország szőlőtermeléssel foglalkozó 4768 települése közül már csak 2477 volt mentes a kártevőtől. Ebben az évben 425 új filoxéra lepett területet találtak a szakemberek. Ez azt jelentette, hogy az év végérc már 2168 község szőlői voltak filoxérával fertőzöttek, azaz gyakorlatilag az immúnis homoktalajok kivételével Magyarország teljes szőlőültetvényterülete pusztulásnak indult vagy már elpusztult. 23 "* (1890-ben Erdélyben is megjelent a kártevő, amelyet 33 településen fedeztek fel.) A legnagyobb károkat továbbra is legnevesebb szőlőterületeink szenvedték el. Pozsony és Sopron kivételével gyakorlatilag minden történelmi borvidékünkön előrehaladott, nagymérvű pusztulást okozott már a kártevő, amely oly mértékű volt, hogy az ország 1891. évi bortermése nem érte cl az utolsó 15 év átlagának 35%-át. 236 Az a tény, hogy immár az ország teljes szőlőterülete vészlepettnek volt tekinthető, a szőlővcssző-forgalom szabályozásának liberalizálására késztette a minisztériumot. A régebbi szigorú szabályozást csak ott tartották fenn, ahol a helyi specifikumok ezt megkövetelték - a községi elöljáróság saját hatáskörében fenntarthatta az addigi szoros zárlatot -, ettől eltekintve az ország teljes területére nézve szabaddá vált a kereskedés. A külfölddel való kereskedelemre a szürkerothadás és a peronoszpóra megjelenése miatt ez az intézkedés nem vonatkozott. 237 A vészlepett területek nagyságának rohamos növekedése fokozatosan elégtelenné tette feladatainak ellátására az 1880-ban - még a kártevő robbanásszerű terjedése előtt - létrehozott szőlészeti-borászati vándortanítói hálózatot, amelynek ekkor mindössze hét munkatársa volt. A helyzetet Baross Gábor így jellemezte: „A vándortanítónak, pedig van 4-7 vármegyéje, a hol ő volna hivatva a népet oktatni magán- községi- és szövetkezeti telepeket berendezni, a már berendezetteket ellenőrizni. Van ilyen községe 7-800, de talán 1000 is, rendelkezésre áll, pedig az esztendőben 365 nap és 500fit úti általány. És ha megfelelt eme feladatnak, akkor azután kezeli a vezetésére bízott 3-4 állami kísérleti és vesszőszaporító mintatelepet, a melynek mindenike gyakran más és más megyében fekszik, fennmaradt idejét, pedig fordíthatja önképzés és irodalmi működésre." 23 * Ezt a helyzetet a minisztérium is elismerte, és ezért ezeket a tanfolyamokat inkább csak figyelemfelkeltésnek tekintette. „Ezek a tanfolyamok, a melyek 3-8 napra terjednek, természetesen már rövid időtartamuknál fogva sem alkalmasak arra, hogy a résztvevőket az összes szőlőmunkáknak csak némileg is alapos istneretébe bevezessék. Ez nem is czéljuk, hanem csak az, hogy az érdeklődés az új irányú szőlőmívelés iránt széles körökben terjesztessék s a fogékonyság s az érzék a népben felébresztessék." - olvashatjuk a Földművelési Minisztérium 1896-os (!) jelentésében. 239 A vándortanítói rendszer elégtelenségét látva, 1891-ben a minisztérium tizenhét szőlészeti-borászati felügyelői kerületet hozott létre, amelyek az ország teljes szőlőterületét lefedték, és minden kerület élére egy szőlészeti-borászati szakembert nevezett ki, akinek szerencsés esetben beosztott munkatársa is volt. Az új intézményrendszer a szekszárdi, 235 Jelentés, 1891. 87-90 . p. Ji "Jclcntés, 1891. 82. p. 2,7 60 742 számú F. M. rendelet 1891. október 28. In: Jelentés, 1891. 90 p. 238 Baross, 1890. 9. p. 239 Jelentés, 1896. 3. p.
