Beck Tibor: A filoxéravész Magyarországon. (Mezőgazdaságtörténeti tanulmányok 10. Magyar Mezőgazdasági Múzeum, Budapest, 2005)
III. A filoxéra elleni védekezés kialakulása (1872-1881)
A talajhoz való alkalmazkodás fontosságát mutatja, hogy Magyarországon a filoxcrának leginkább ellenálló Rupestris du Lot és Riparia glorie de Montpellier fajok közül a szőlőrekonstrukció első évtizedében még „második helyezett" Riparia terjedt el a legnagyobb mértékben, mert elhanyagolható mértékben kisebb rezisztenciája mellett a talajhoz való alkalmazkodóképessége nagyobb volt, mint a Rupestris fajnak. Később azonban kiderült, hogy a Magyarországon igen gyakori meszes talajt a Riparia nem kedveli, és termőképessége idővel csökken. Ezért ezeken a talajokon sokáig a Rupestris és a Solonis fajtákkal kísérleteztek, de hosszú távon magasabb hőigényük miatt ezek sem váltak be. A probléma megoldásának végül is a Riparia és a Berlcndieri fajták keresztezéséből létrehozott (hibrid) alanyok bizonyultak, melyeknek létrehozásában úttörő szerepe volt Teleki (Taussig) Zsigmond villányi szőlőbirtokosnak és szőlőnemesítőnek. Mésztűrő, gyors növekedésű, nemesített alanyfajtái a XX. század első évtizedének végére nemcsak Magyarországon váltak be, hanem az egész világon ismertté és keresetté váltak. 68 A második fő probléma, amely ugyanúgy tönkretchette az új telepítést, mintha az oltványok nem eredtek volna meg, az oltás sikeressége volt. Ez pedig az oltási módtól függött. A magyar szőlőművelésben az oltás - leginkább baranyai zöldoltás, amit magyar oltásnak is neveztek - már a filoxéra előtt is ismert volt. Nagyobb mértékű oltványkészítésre azonban nem volt szükség, ezért az eljárást csak egy-egy ritka szőlőfajta vagy rosszul termő tőke esetében alkalmazták. Az 1880-as években azonban a filoxéra hatására a különböző oltásmódok Magyarországon is mind szélesebb körben ismertté váltak, bár készítési technikájukra és az elkészült oltványok helyes kezelésének módjaira vonatkozó ismeretek elterjesztése nehéz feladatnak bizonyult az új eljárásoktól kezdetben idegenkedő szőlőbirtokosság körében. Az újratelepítés szükségleteit kielégítő nagy mennyiségű oltvány elkészítése a kezdeti időszakban sokak számára teljesen megvalósíthatatlan feladatnak tűnt. Később a külföldi és hazai példák hatására a minél sikeresebb oltványkészítés érdekében sokan sokféle oltási móddal kísérleteztek. Voltak, akik a hagyományos zöldoltásra, voltak, akik a fásoltásra (törzsoltás), ismét mások az angol nyelves oltásra, a dugós oltásra vagy a mohás oltásra esküdtek. Ismertsége miatt legtöbben eleinte a zöldoltást (magyar oltást) választották. Ennek technikája abban állott, hogy május végén-június elején az eltelepített vad alanyok vesszőit kb. 130 cm magasan hasítékoltással beoltották, majd július elején az amerikai alanyt lebújtatták, így a föld felett csak a nemes európai fajta maradt. Ezt az eljárást az amerikai alanyokon Magyarországon először Mórágyi István alkalmazta, és szép sikereket ért cl vele. Követői a Borászati Lapok hasábjain többször is beszámoltak arról, hogy ezzel a módszerrel közel 80%-os megeredést tudtak elérni. Az agrár-szakigazgatás szakemberei azonban, ismerve a hasítékba oltás és az angol nyelves oltás franciaországi eredményeit, arra törekedtek, hogy a körülményesebb zöldoltással szemben inkább ezeket az oltási módokat terjesszék cl minél nagyobb mértékben. A minisztérium első olyan akciója, amely ezeknek az oltásmódoknak a népszerűsítésére irányult, 1884ben volt, amikor Corny francia szőlőbirtokos a tárca meghívására Magyarországra érkezett, és másfél hónapos itt-tartózkodása során számos borvidéken tartott népszerűsítő bemutatókat. Az amerikai hibridekről bővebben lásd Kövessy, 1900. 7-18. p. Roboz, 1892. 134-167. p., Berky, 1936.
