Pintér János - Takács Imre szerk.: Termelőszövetkezettörténeti tanulmányok 3. (Mezőgazdaságtörténeti tanulmányok 8. Magyar Mezőgazdasági Múzeum, Budapest, 1976)

II. A Valkói „Új Élet" Mezőgazdasági Termelőszövetkezet története

Semmi esetre sem a mai. Itt együtt dolgozás, a közös gyarapodása az első a tagság nagy részénél. Ma is többre törekszünk. Igényeink nőnek, de már mindnyájan tudjuk, hogy ezek kielégítése csak a jobb és eredményesebb munkával valósulhat meg." Gelybó András így nyilatkozik: ,,A közösben végzett munka nagy tudatformáló szerepet töltött be a parasztság között. Amikor még egyéni gazdák voltak a mai tsz-tagok, nem sokat törődtek egymással. Mindenki az egyéni érdekét nézte. A saját vagyonának gyarapítása mindennél fontosabb volt. A bajba jutottakon talán sajnálkoztak, de néha káröröm is volt Az egyéni boldoguláshoz gyakran használták fel mások munkáját. Az alacsony napszámbérekre gondolok. Most már gyökeresen más a helyzet. Az egyéni boldogulás utáni vágy most is megvan, de ezt már nem az elmondottak alapján akarják érvényesíteni, hanem a közösben végzett jó munkával." Az első években nem egyszer fordult elő, hogy ,,a közös munkában való részvétel ellen agitáltak egyesek. A becsületesen dolgozókat megvetették." Némelyek a „szövetkezet közeli bukásában reménykedtek". Hogy változott meg a tagság 1969-re? „Mindenki tehetsége és tudásának legjavát adja. Az 1968-as nehéz gazdasági évben végzett munkájukért a vezetőség köszönetét tolmácsolom szövetkezetünk minden tagjának, akik egy emberként sorakoztak fel minden nehézség láttán a termelőszövetkezet vezetői mögé. Előfordult, hogy évközben a nagy szárazság idején tagjainktól kaptuk a legtöbb biztatást, ők bátorítottak bennünket a vezetőket, hogy nincs semmi okunk az elkeseredésre. A mai napon nyugodtan momdhatom, hogy ezekből a biztatásokból erőt merítve, sikerült végeredményben a katasztrofális körülményekből különösebb nehézségek nélkül kilábolni." Igen. 1968-ban a súlyos aszály, száj- és körömfájás évében már nem a szövetkezet bukására gondolt a tagság, hanem az elkeseredett vezetőségbe lelket önt, biztatja. „Azt hiszem egy ember sem akad a faluban, akit az 1968-as és 1970-es évek nem győztek meg a szövetkezés előnyéről, pedig de sokan féltünk tőle. Végleg beigazolódott a párt és a kormány azon ígérete, hogy a magyar parasztnak nem kell félni a szövetkezéstől. Még rágondolni is rossz arra, hogy mi lett volna a sorsunk ilyen két év után. Mindenki megértheti, hogy mit jelent az összefogás, amellyel a lehetetlennek tűnő nehézségeket is át tudtuk hidalni. Egyénileg gazdálkodva el sem tudom képzelni mi lett volna velünk. A szövetkezetben még a jövedelmünk sem csökkent" mondja Turai János. Gelybó András: „Azt látni kellett volna, hogy milyen kitartóan dolgozott a tagság 1968-ban és 1970-ben. Tragikus évek voltak. 1968-ban, amikor nem esett az eső, nem ült ölbe tett kézzel, hanem dolgozott a tagság. Várták az esőt, de nem vártak a csodára. Tudták, hogy erőfeszítéseikkel, ha nem is teljesen, de enyhíteni tudnak az aszály okozta károkon. 1970-ben fordított volt a helyzet. Nem akart kitavaszodni, aztán nyáron jött a sok eső. Ekkor meg a napsütést várták, de ha egy-két órára elállt az eső, dolgozni mentek. Bosszankodtak, de nem csüggedtek, sőt a tagság öntött lelket a vezetőségbe. Más lett ez a parasztság, mint 1960-ban volt. Korábban a paraszt léte jobban függött az időjárástól, mint saját szorgalmától. A természeti tényezőnek van még szerepe Valkón, de a korszerűsödő szövetkezeti gazdálkodás egyre jobban tud ellenállni a természet szeszélyeinek „most már az aszály nem olyan istencsapás, mint korábban volt."