Lázár Vilmos szerk.: Termelőszövetkezettörténeti tanulmányok 1. (Mezőgazdaságtörténeti tanulmányok 6. Magyar Mezőgazdasági Múzeum, Budapest, 1972)

Halász Péter—Tóthné Loós Gyöngyi: A Makói „Űttörő" Termelőszövetkezet története

felelően — ahogy Erdei írja —, övezetszerűen alaktíották ki a határ használatának rendjét, amely szerint az eredeti határon kívül eső földeket kezdetben egészen külterjesen műveltek, majd jellegzetes módon kialakult rajtuk a „tanyai gazdálkodás". A XIX. században ugyanis rohamosan növekedett a város lakossága, és egyre nagyobb területre terjesztették ki a viszonylag belterjes földművelést. A városhoz csatolt és attól 5-—15 km távolságra levő övezetben levő földekre azonban a termelés belterjesedése miatt egyre nehezebben lehetett sűrűn kijárni, ezért kezdetben ideiglenes szállásokat építettek, majd — főleg a munkabíró fiatalok — kiköltöztek, de a család egy része (öregek, gyerekek) továbbra" is a városban laktak. Döntő változást jelentett a mezőgazdaság fejlődésében a belső legelők feltörése. Erre 1861—1868 között került sor. A mintegy 10 000 kat. h.-nyi területet kiosztották és szántóföldi művelésbe fogták. Ezzel a zöldségtermelés, de különösen a hagyma kikerült a szántóföldre, s az itt földhöz jutottakból alakult ki a speciálisan hagymatermeléssel foglalkozó paraszti réteg. Mako XIX. századi mezőgazdaságáról általában azt mondhatjuk tehát, hogy a körülményekhez ésszerűen alkalmazkodó és viszonylag magas színvonalú volt, a zöldségtermelést pedig kifejezetten belterjes módon művelték. Ennek megfelelően a makói parasztság jövedelme, életszínvonala is magasabb volt az alföldi parasztság átlagánál. Természetesen ez csak általánosságban igaz, a teljes igazsághoz a társadalmi rétegeződés vizsgálatával juthatunk el. Makó társadalmi viszonyaira alapvetően jellemző, hogy itt sohasem volt földesúri birtok, de még nagyobb parasztgazdaságok sem alakultak ki olyan mértékben, mint az ország más vidékein. Szirbik Miklós adatai szerint az 1830-as években mindössze 10 olyan gazda volt, akinek 100 kat. h.-at megközelítő vagy azt legfeljebb kétszeresen meghaladó földje volt. De még 1935-ben is csak 11%-a volt a földnek 100 kat. h.-nál nagyobb birtokokban. A népesség — részben a más vidékekről nagy számban idetelepülök révén — gyors növekedése miatt a birtok egyre aprózódott, s 1935-ben már 3465 volt az 1 kat. h.-nál kisebb birtokok száma; ami az összes gazdaság felét tette 'ki. A makói parasztság társadalmi rétegeződését tehát elsősorban nem a birtokok nagysága alakította. A nagyobb gazdaságok ugyanis főleg a várostól távoleső „tanyai övezetben" voltak, ahol viszonylag külterjesebben gazdálkodtak, a kisbirtokosok viszont sokkal belterjesebben művelték a feltört „belső legelőkön" és a város körül elhelyezkedő földjeiket. Sőt, tulajdonképpen még a földnélkülieket sem mérhetjük a szokásos mércével, mert Makón igen elterjedt volt a bérleti rendszer. Ebből a szempontból két. egymástól jól elkülönülő „társadalmi termelőszektort" különböztethetünk meg. Erdeit idézzük: ..az egyik a tanyai kis- és középparasztgazdák szántóföldi termelése és állattenyésztése, a másik a nem tanyarendszerben gazdálkodó törpebirtokos-bérlő réteg tevékenysége volt, középpontjában a hagymatermeléssel". Ez alakította ki Makón az osztályrétegeződés sajátos 7(1