Lázár Vilmos szerk.: Termelőszövetkezettörténeti tanulmányok 1. (Mezőgazdaságtörténeti tanulmányok 6. Magyar Mezőgazdasági Múzeum, Budapest, 1972)

Halász Péter—Tóthné Loós Gyöngyi: A Makói „Űttörő" Termelőszövetkezet története

termelőszövetkezet, de majdnem 25%-kal kisebb szántóterületen és mintegy 10%-kal kevesebb dolgozó taggal. Rendkívül tanulságos következtetésekre jutunk, ha megvizsgáljuk, miként használták föl az Űttörőben és a többi makói szövetkezetben a bruttó jövedelmet. A 30. táblázatból világosan kitűnik, hogy az Űttörő Termelőszövetkezetben a vizsgált 5 esztendő alatt mindig nagyobb hányadát osztották ki a bruttó jövedelemnek, mint ahogy ez a makói termelőszövetkezetek átlagában szokásos volt. Más szóval ez azt jelenti, hogy az Űttörőben rendszeresen kevesebbet fordítottak felhalmozásra és a különböző alapok képzésére, mint általában a város többi termelőszövetkezetében. 30. táblázat A bruttó jövedelem részesedésre jutó hányadának alakulása az Úttörő Termelőszövetkezetben és a makói termelőszövetkezetekben 1965— Megnevezés 1965 1966 1967 1968 1969 1969. év átlaga Bruttó jövedelem 1000 Ft 30 481 25 355 28 291 33 592 30 324 29 729 ebből részesedésre, % Űttörő 83,5 81,6 79,5 80,5 81.6 81,3 Makói tsz-ek 77,9 79,4 76.6 78,3 79,1 78.3 Forrás: A termelőszövetkezet nyilvántartásai. Ha visszatekintünk az 1960-as évek első felére, azt látjuk, hogy az 1930—64 közti időszakban az Űttörő Termelőszövetkezetben a bruttó jövedelemnek átlagosan csupán 68,9%-át osztották ki, és csak 1964-ben (a maroslelei termelőszövetkezettel való egyesülés évében) használták föl a 84,5%-át. Azokban az időkben az Űttörő ezzel a viszonylag csekélyebb részesedési aránnyal is a város legjobban fizető, sőt az országos elsők között levő szövetkezete volt, azonban 1964/65 után megrekedt, és a sorozatosan jelentkező kedvezőtlen külső és belső körülmények miatt nem tudott továbblépni a termelés hatékonyságának, a jövedelem fokozásának útján. Már többször említettük, hogy a négy makói szövetkezet között állandó rivalizálás és — sajnos nem verseny, hanem — versengés volt, s ebben elsősorban a kiosztott jövedelmet, még szűkebben a munkaegység értékét tekintették a megítélés alapvető szempontjának. Ez a körülmény azután a 60-as évek derekára olyan helyzetet teremtett, amelyben a legjobbakhoz képest gyöngébb eredményeket felmutató szövetkezetek erejükön — vagy mondjuk inkább: tényleges lehetőségeiken — felül „kényszerültek" osztani. Ezt a kényszerhelyzetet természetesen elsősorban a „presz-