Lázár Vilmos szerk.: Termelőszövetkezettörténeti tanulmányok 1. (Mezőgazdaságtörténeti tanulmányok 6. Magyar Mezőgazdasági Múzeum, Budapest, 1972)

Halász Péter—Tóthné Loós Gyöngyi: A Makói „Űttörő" Termelőszövetkezet története

tizs" által létrehozott állapotnak lehet tekinteni, ami különösen élesen érvényesült az Űttörő Termelőszövetkezet esetében. Az erőfeszítések ellenére azonban 1965 óta a makói Lenin és a Kossuth Termelőszövetkezet már csaknem minden esztendőben többet osztott az Űttörőnél, sőt 1966-ban még az egyébként leggyöngébb József Attilában is több pénz jutott 1 tagra. De 1968-ban, amikor az Úttörőben is jól zárták az esztendőt és a termelőszövetkezet fennállása óta a legnagyobb tömegű bruttó jövedelmet sikerült elérniük, akkor sem a tartalékokat növelték, hanem még nagyobb hányadát osztották ki, mint annakelőtte. Ennek az évről évre élő gazdálkodásnak természetesen hallatlanul nagy a veszélye, különösen olyan gazdaságban, mint az Úttörő, ahol néhány főbb tétel adja az árbevétel és a jövedelem legnagyobb részét. Hogy mégis miért gazdálkodtak így, arra nehéz megtalálni a kielégítő választ. Állítólag a tagok azt akarták, hogy minél nagyobb hányadot osszanak szét köztük. Beszéltünk olyan vezetővel, aki a termelőszövetkezetek közti versengésen kívül azzal próbálta megmagyarázni ezt a „költekező" életmódot, hogy az Űttörő tagjai között sok volt az agrárproletár, akik nem tudták a „gazda szemével nézni" a közös gazdálkodást, hajlamosak voltak a tartalékok felélésére, „nem engedték", hogy a termelőszövetkezet hiteleket vegyen fel és beruházzon. Ezt az álláspontot azonban nem tudjuk elfogadni, mert tudjuk, hogy a hatvanas évek legelején a bruttó jövedelemnek csak 62—68%-át fordították a tagok részesedésére, és évről évre jelentős összegeket ruháztak be. Más oldalról közelítve talán közelebb jutunk a kérdéshez. Amint említettük, az ötvenes évek végén, de főleg a 60-as évek elején az Úttörő Termelőszövetkezet tagjai viszonylag jól érezték magukat a közös gazdaságban, és ebben a kielégítő jövedelmek mellett igen jelentős szerepe volt a szövetkezeten belüli demokratikus légkörnek, a tagokkal való törődésnek, a jó munkatársi kapcsolatoknak is, amikor a tagok minden „lelki rezdülését" megfigyelték, — ahogyan az egyik vezető kicsit gúnyosan megfogalmazta. A vezetési és irányítási stílus megváltozásával a 60-as évek közepétől a tagok mindjobban hiányolták ezt a megszokott hangulatot, és a szövetkezet vezetősége a tagság jövedelmének mindenáron való növelésével igyekezett a megromlott légkört megjavítani, a tagoknak a szövetkezethez való kötődését ismét szorosabbá tenni. Mindez bizonyára nem ilyen nyilvánvalóan és egyértelműen érvényesült, de meggyőződésünk, hogy a jelenségek mögött ilyen természetű okok is húzódtak. Felfogható persze ez a kérdés úgy is, hogy a termelőszövetkezet vezetősége arra törekedett, hogy a tagok — lehetőleg függetlenül a szövetkezet gazdasági nehézségeitől — mindig megkapják a munkájuk után járó díjat. Mégis az a meglátásunk, hogy a tagok részesedésének megállapításakor a vezetőséget nem az elv vezette, hiszen a személyi jövedelmek rendszeresen nagyobbak voltak az országos termelőszövetkezeti átlagoknál.