Für Lajos: A csákvári uradalom a tőkés gazálkodás útján, 1870-1914. (Mezőgazdaságtörténeti tanulmányok 4. Magyar Mezőgazdasági Múzeum, Budapest, 1969)
A nagyüzem termelése - Földművelő gazdaságok
kezelésben álló három üzemegység adatait más szempontok alapján kellett csoportosítanunk (14. táblázat). Témánktól túlságosan messze vezetne, ha a 14. táblázat tükrében feltárható összefüggések valamennyi részletére kitérnénk, néhány vonatkozás azonban nem hagyható szó nélkül. A tények azt mutatják, hogy korszakunkban a talajművelési eszközök közül mindvégig az egy ekére jutó szántóföld volt a legkevesebb (19—23 kh), a területre átszámított „sűrűségi foka" tehát ennek volt a legnagyobb, az eke után rangsorban a fogasok, hengerek, illetőleg — későbbi „helycserével" — a kultivátorok következtek. De ha a szántóföldhöz viszonyítottan fejlődésében vizsgáljuk a gyarapodást, akkor az egy ekére eső területi egység csökkent a legkesebbet (14%), s a legnagyobb esés az egy kultivátorra eső területnél volt (180%-os), de jelentős mértékben csökkent az egy fogasra eső terület is (120%-os), viszont jóval kisebb az esés a hengereknél (25%-os). Ebből a szemszögből nézve most már a talaj művelési eszközöket, legnagyobb változás érthetően nem az ekék, hanem a korábban ismeretlen kultivátorok vagy a megelőző időkben alárendelt szerepkörben hasznosított fogasok csoportjában figyelhető meg. Táblázatunk továbbá azt mutatja még, hogy ha egy-egy üzemegység területi nagysága az optimális átlag alá süllyed, a csökkenéssel szinte egyenes arányban növekszik a munkaeszköz-kapacitás kihasználatlansága, vagyis : a kisebb területű gazdaságnak mindig szükségképpen nagyobb az eszközkészlete, mint — az adott fejlettségi szinten — egy optimális nagyságú üzemegységnek. A talaj művelési eszközök különböző aspektusból történt vizsgálata végül arra a nagyon fontos módszerbeli szempontra is felhívja a figyelmet, hogy ha egy-egy adatcsoportnál elhagyva a minőségi tényezőket, az adatsoroknak csupán csak a mennyiségi vagy éppen csak egyetlenegy viszonylatát vizsgálnánk, a valóság arca elrejtőzne előlünk, a legjobb esetben is eltorzulva mutatkozna. A mennyiségi adatok egyszerű és vég nélküli halmozása vagy azoknak egyoldalú vizsgálata ily módon távolról sem lenne elegendő a valóság felderítéséhez. A talajművelési rendszerekről sajnos a levéltári források nem beszélnek. Ezért a még egyesített uradalom monográfusának idevágó leírásán kívül a szóbeli forrásokra kellett elsősorban támaszkodnunk. Néma évtizedek állnak ugyan a két forrás között, de mivel a múlt század közepén és századunk elején alkalmazott rendszer — meglepően — azonosnak látszik, szinte bizonyosra vehető, hogy a művelési rendszer a közbeeső évtizedekben sem térhetett el ezektől. A szántás esetében annak a különös jelenségnek lehetünk a tanúi, hogy amíg az eke fejlődése valóban „viharos pályán" lendült előre, addig a talajművelés századunk második negyedében sem sokban tért el a XVIII. század közepén használatos, a háromnyomásos gazdálkodással szorosan összefüggő rendszertől. A majdnem 200 évre megrekedt művelési eljárás lényege abban állt, hogy az ősziek többnyire háromszori (tarlóhántó, keverő és vető-), a tavasziak pedig egy vagy kétszeri (őszi mély- és tavaszi
