Für Lajos: A csákvári uradalom a tőkés gazálkodás útján, 1870-1914. (Mezőgazdaságtörténeti tanulmányok 4. Magyar Mezőgazdasági Múzeum, Budapest, 1969)
Bevezetés
Annak azonban, hogy egyedül a szóban forgó uradalom tőkés útját tudjuk az írásos emlékek tükrében követni, ez esetben nemcsak hátránya, hanem előnye is van. A kedvező körülmények közül elsősorban azt kell megemlítenünk, hogy a figyelmét csupán a tőkés gazdálkodás kérdéseire kiterjeszteni kívánó monográfiánknak nem kell már olyan bonyolult problémák boncolásába fognia, mint: a majorsági üzem és az uradalom helyzete a feudális kor utolsó éveiben, sem annak a vizsgálatába, amit a jobbágyfelszabadítás nagy fordulója és következményei idéztek elő az uradalom életében. Ezt a munkát ugyanis Szabad György idézett monográfiája elvégezte már előttünk. Előnynek tekinthető még, hogy az uradalom birtokosai, különösen annak két utolsó gazdája, szemben a magyar arisztokrácia nagy részével, nem hagyták sohasem egészen sorsára az uradalmat, irányítását a kezükben tartották; főként a jövedelem szempontjából ugyan, de mégis rendszeresen foglalkoztak birtokaik problémáival, s az uradalom területén szaporodó gondokból is el-eljutott hozzájuk időnként valami. A „választás" javára írható talán az is, hogy az uradalom élén állók erősen konzervatív szemlélete érvényesült ugyan az uradalom gazdasági vezetésében, azonban a szükséges és kipróbált új módszerek, eszközféleségek alkalmazásától, a növénytermesztésben és állattenyésztésben soron következő hasznos és célravezetőbb lépések megtételétől sohasem riadtak vissza. A politikában egyébként valóban igen merev, konzervatív attitűd a gazdálkodás területén, a körülmények kényszerítő hatásától (szorításától) és a józan belátástól sarkallva már nem érvényesült. Az uradalom, ügyeit rendben tartva, tulajdonképpen nem tartozott sem a legjobban, sem a legrosszabbul gazdálkodók közé, korszakunkban mindvégig jó közepes színvonalon állt. Valójában erre a „színvonalra" determinálták a négy vármegye határában szétterült uradalmat természeti adottságai is. A Vértes hegység köré tárból — amennyiben ez lehetséges volt — az uradalom korábbi idejére vonatkozó írásos emlékeket is különválasztva áttették a csákvári irattárba. A csákvári uradalom tulajdonosa Csaplár Mihály számvevőt és az uradalom ügyviselő ügyvédjét bízta meg az iratok átvételével. A megállapodás a pápai uradalom anyagára vonatkozóan is hasonló értelmű utasításokat tartalmazott. O. L. P. 187. I. D. 1. a. 15/1890., illetve: Reizner János: A gróf Esterházy család pápai levéltára. Történelmi Tár. 1893. 601. p. Az uradalom iratanyaga egyébként 1952-ben került Majkról az Országos Levéltárba. A hitbizományi törvény értelmében vette a levéltár azt saját tulajdonába. A több száz folyóméterre menő forrásanyag nagyobb részét az Országos Levéltár dolgozói rendezték, csak kisebb része maradt az eredeti rendezésben. Iktatók korszakunk anyagához sajnos nem állnak rendelkezésre. Az Esterházy család tatai és csákvári levéltára. Repertórium. Összeállította: Bakács István—Iványi Emma. Magyar Országos Levéltár Levéltári Leltárak. 25. Bp. 1964. Kézirat. 5—6., ill. 129. p. Külön is meg kell említenünk: abban, hogy a csákvári uradalom levéltári anyaga ilyen arányban is megmaradt, nem kis szerepe volt Esterházy Móricnak, aki 1945 őszén a csákvári számtartóság épületéből — ahol az uradalom irattárát addig őrizték — az anyagot menekítve, majki kastélyába szállíttatta át. Többszöri kérlelés után került csak végül 1952-ben az Országos Levéltárba a rendkívül becses gazdaságtörténeti forrásanyag. (Esterházy Móricné szül. Károlyi Margit szóbeli közlése, Majk. 1965.)
