Für Lajos: A csákvári uradalom a tőkés gazálkodás útján, 1870-1914. (Mezőgazdaságtörténeti tanulmányok 4. Magyar Mezőgazdasági Múzeum, Budapest, 1969)
Bevezetés
koncentrálódó 63 ezer holdas dunántúli uradalom területének jelentős hányadát ugyan erdőségek borították, a nem sík vidékeken birtokló hazai nagybirtokosság földjén azonban a mezőgazdasági művelésre alkalmas terület és az erdőség általában véve majd mindenütt hasonló arányokat mutatott. 8 Kedvező körülményként kell még megemlítenünk, hogy a csákvári uradalom összetétele a különböző gazdasági egységek szempontjából ugyancsak szerencsésnek mondható. A dunántúli és felvidéki uradalmak döntő nagy részéhez hasonlóan, a tőkés termelésre áttérni kényszerült nagyüzemnek itt is kétféle kezelési rendszere alakult ki: egyik oldalon a régi majorsági gazdálkodás helyén a házilag kezelt gazdaságok különböző típusa, a mezőgazdasági művelésre alkalmas földek nagyobb felét és az ún. földesúri regálékat pedig bérbe adva, nagyarányú bérleti gazdálkodás bontakozott ki. A kutatás módszerét illetően azt kell elsősorban kiemelnünk, hogy a monográfiában felhasznált adatok zömét levéltári forrásokból merítettük, elsősorban a birtokigazgatási aktákból és a számadáskönyvekből. Sajnos a gazdálkodásra vonatkozó aktacsomók száma volt a legkevesebb, úgy tűnik, a „történelmi selejtezés" ebből szelektált ki legtöbbet, másfelől az egykori „termelés" ebből az iratfajtából, korunk kimondottan gazdasági szemlélete alapján ítélve, nagyon is vérszegény lehetett. A számadáskönyvek sok mindent pótolhattak volna, azonban ezeknek egy-egy kötege a fával majdnem felérő hőkalóriát ígérve, érthető módon lett az ítélkező népharag első számú áldozata, ezért a kötetek száma erősen megritkult. Másfelől az uradalom élén álló három különböző nemzedék felfogása az adminisztrációt illetően is bizonyos fokig eltérő volt, ami azzal a következménnyel járt, hogy egynémely adatnak az elődök által kötelezően előírt feljegyzését és vezetését az utódok egyszerűen megszüntették, helyettük másokat vagy másféléket tartva fontosabbnak. Emiatt azután egy-egy fontos gazdaságtörténeti adat nem is követhető nyomon az egész korszakon át. A forráshiány vágta réseket, máskor egyenesen üregeket sajnos számtalanszor hipotézisekkel sem lehetett áthidalni. Különösen szegényes a munkaerőproblémákra utaló, kimondottan elégtelen az erdő- és a bérleti gazdálkodással kapcsolatos forrásanyag. Ezért és más okok miatt is tettünk kísérletet a néprajz egyik kutatási módszerének alkalmazására: 1965-ben és 1966-ban bejárva az uradalom valamennyi községét és nagyobb majorját, vallatóra fogtuk azokat, akiknek emlékezete itt-ott a papírnál is szívósabban őrzi még a múlt számos tényszerű adatát s •—• alkattól, indulattól, az akkori termelési rendben elfoglalt helyétől függően — a sérelmet vagy megaláztatást. A megszólaló „élő források" társadalmi helyzete elég széles ívelésű: az uradalom utolsó tulajdonosának Majkon élő feleségét (született Károlyi Margit), a hitbizomány egykori várományosát, intézőket, segédtiszteket, irodai alkalmazottakat s az erdőőröket éppúgy felkerestük, mint a hierarchia mélyén a javak bőségét két kezük 8. A magyar korona országainak mezőgazdasági statisztikája. Bp. 1897. II. k. Gazdacímtár. Vö.: Sándor Pál: A XIX. század végi agrárválság Magyarországon. Bp. 1958.
