Für Lajos: A csákvári uradalom a tőkés gazálkodás útján, 1870-1914. (Mezőgazdaságtörténeti tanulmányok 4. Magyar Mezőgazdasági Múzeum, Budapest, 1969)

Bevezetés

megváltozott társadalmi rendben, minőségileg magasabb szinten ugyan, de mégiscsak tovább kellene folytatni. A nagyüzemi gazdálkodás régi folyamatát az 1945-ös agrárforradalom történelmi aktusa, hacsak néhány évre is, de valójában teljesen megszakította, ezért annak újjáélesztése idején az agrártörténésznek lehet egyik feladata, kissé talán kötelessége is, hogy a maga sajátos eszközeivel és anyagából megpróbáljon hidat verni a néhány évre támadt szakadék fölé. Az viszont már az agrárszakember feladata lenne, hogy a régiből átvegye mindazt, ami a megváltozott új körülmények között átvehető és hasznosítható. E bevezetőben kell szólnunk még azokról az első pillanatra szinte korlátlannak tűnő, valójában azonban nagyon is korlátozott, egyenesen kényszerű körülményekről, amelyek nyomán választásunk szükségképpen esett a csákvári uradalomra. Az újkori történelem időnként mintha maga is megsokallaná a „természetes egyensúly" felbillenését: nemcsak termeli, hanem pusztítja is az írásos emlékek folyton bővülő tömegét. Ezért csak látszólagosan könnyű a dolga annak a gazdaságtörténésznek, aki a tegnapi és tegnapelőtti agrártermelés valamelyik nagyobb vagy kisebb egységének világába hatolva szeretné az egyébként is bonyolult gazdasági és gazdálkodási kérdések csomóját felfejteni s a közelmúlt képét rekonstruálni. Még az uradalmak esetében sem választhat ki magának a kutató egy-egy sajátos vagy éppen tipikusnak látszó gazdaságot feldolgozása tárgyául. Pedig ezekben többszázados tapasztalatok alapján építették ki az igazgatási és termelési adminisztrációt, s ez a kiépült gépezet aktákra aktákat rakva, szinte hibátlanul működött 1945-ig. A kutató választását inkább a puszta véletlen szabja meg: csak azt az uradalmat kutathatja, amelyiknek írásos anyaga valamelyik levéltárunkba kerülve ránk maradt. Ahhoz viszonyítva azonban, hogy Európában a nagybirtokrendszer utolsó „fellegváraként" számon tartott hazánkat az uradalmak százai hálózták be, a megmaradt írásos anyag módfelett kevés. Ha nem is a Dózsa-háborúk idején kastélyokból és iratokból máglyákat gyújtó parasztság felizzó gyűlölete, de a jogos népítéletnek mégiscsak egyfajta — a történész számára ez esetben persze fájó — indulata 1944 őszén-telén és 1945 tavaszán sajnos sok mindent széthordott, eltüzelt, vagy egyszerűen csak a tisztogató szélbe szórt. Tegyük hozzá még, hogy a nép „forradalmi" tevékenységéhez jócskán adtak „segítséget" a frontokkal vonuló seregek is. E sorok írója, amikor azt kapta feladatul: dolgozza fel valamelyik hazai uradalom kapitalizmuskori történetét, a fővárosban működő levéltárak ilyen jellegű anyaga után érdeklődve, meglepetten tapasztalta, hogy menynyire kicsi a „választék", pontosabban: nem is nagyon válogathat a rendelkezésre álló írott forrásokban. Korszakunkra ugyanis itt többé-kevésbé teljesnek nevezhető írásos anyag egyedül a csákvári uradalomra vonatkozóan található csupán.' E kényszerhelyzet folytán esett elsősorban választásunk a csákvári uradalomra. 7. O. L. P. 185—196. A tatai és gesztesi uradalomból 1870-ben véglegesen kiszakadó csákvár—gesztesi uradalom adminisztrációja ettől kezdve természetszerűleg elkülönült, de egy 1890-ben kötött közös megállapodás értelmében a Tatán őrzött irat-