Wellmann Imre: A parasztnép sorsa Pest megyében kétszáz évvel ezelőtt tulajdon vallomásaiak tökrében (Mezőgazdaságtörténeti tanulmányok 3. Magyar Mezőgazdasági Múzeum, Budapest, 1967)
IV. Gazdálkodás
múlva Bag lakói „elnépezésről" panaszkodnak: a paraszti gazdálkodás már kezdett beleütközni a korlátokba, melyeket részben a természet, részben a földesúr állított útjába. 20 A felnövő nemzedék számára a hagyományos extenzív módon, a paraszti használatban levő földterület kitágításával már mind nehezebb létalapot biztosítani. Ez magyarázza azokat a — részben még csak szórványos, részben szűkebb körű — törekvéseket, melyek a gazdálkodás intenzitásának növelésére: nagyobb mértékű szőlőművelésre, az ugar kapásnövényekkel való beültetésére s a pesti piac vonzó hatása alatt már évtizedek óta a kertkultúra kiterjesztésére 21 irányulnak. A különféle „kertek", láttuk, a táj határbeosztásának jellemző összetevőjét alkották, s ennek megfelelően kerti termények (elsősorban káposzta) előállításával az alföldi részeken, kivált a Galga mentében is találkozunk — egészben véve azonban kevésbé differenciáltan s jóval csekélyebb mértékben. Kapcsolatos ez a jószágtartás nagyobb jelentőségével, ami viszont azzal függ össze, hogy itt az állattenyésztés többet őrzött meg kezdeti, csaknem egyeduralmából. A Tápió vidékének élenjáró számosállat-atlagaihoz nyilvánvalóan hozzájárult, hogy ott a későn megtelepült falvak az összesnek több mint 45%-át alkották. Ebben is megmutatkozott tehát: évtizedek kellettek hozzá, hogy a növénytermesztés számottevően tért nyerjen az állattartás rovására. Magán az állattenyésztésen belül világosan kitűnik a szarvasmarhatartás vezető szerepe (1 családfőre a dombvidéken, a két Vácot nem számítva, 3,7, a síkon 4,6, összes átlagban 4,0 jut; ugyanezek a számok lóra vonatkoztatva 1,3, 1,3 és 1,2, juhra 2,9, 4,0 és 3,3, sertésre 0,7, 0,4, illetőleg 0,5). A marhaállomány legszámosabb részét: a dombvidéken 44,7, a síkságon 45,1%-át az igásökrök alkották, még pedig viszonylag legnagyobb arányban a Duna és Tápió mentén, legkisebben a Cserhát alján s a Cserhát vidékén. A fejőstehenek a dombvidéken a létszám 37,3, az alföldi részeken 33,6%-át tették; legnagyobb épp ott volt a számarányuk, hol a jármos ökröké legkisebb. Szilaj és meddő jószágot a Tápió-vidék népe tartott viszonylag a legtöbbet (24,4%); de a dombvidék és a síkság különbsége általában is megmutatkozott abban, hogy az utóbbi, nagyrészt természeti adottságaiból következően, az állománynak 21,3%-át tudta az igázásban és a tejtermelésben nélkülözni, míg az emelkedettebb térszínen csupán 18,0% maradt tenyésztésre és hizlalásra. De talán még jobban jellemzi a helyzetet, hogy az igásökröktől, fejősés meddő tehenektől külön, föltehetően szilaj vagy félszilaj gulyában őrzött marha közel háromnegyed része (73,2%-a) a síkvidéken legelt. Hasonlóképp nem csupán mennyiségi, hanem, még erősebb hangsúllyal, a tartásmódban mutatkozó különbségek domborodnak ki dombvidék és síkság között a lótenyésztés terén: a ménesen tartott lovakból az utóbbira esett az összesnek csaknem kilenctizede (89,6%). Annál jellemzőbb arány ez, mert egyébként a dombvidék népe a marhaállományhoz képest több lóval rendelkezett (itt 2,7, míg a síkságon 3,5 szarvasmarha jutott 1 lóra). Valószínűleg a pesti piachoz fűződő szorosabb kapcsolat vitte rá a dombvidéki falvak népét, hogy viszonylag több lovat tartson. Egészben véve azonban a lónak csak másodrendű szerep jutott: mint a robotot részletező vallomásokban olvasható, ekébe, terhes szekér elé rendszerint 20 WELLMANN I. : A gödöllői Grassalkovich-aradalom gazdálkodása, i. m. 44. 21 WELLMANN I.: Pest megye viszálya, i. m. 118—19.
