Wellmann Imre: A parasztnép sorsa Pest megyében kétszáz évvel ezelőtt tulajdon vallomásaiak tökrében (Mezőgazdaságtörténeti tanulmányok 3. Magyar Mezőgazdasági Múzeum, Budapest, 1967)
IV. Gazdálkodás
a Szolnokra, Szegedre vízi úton érkező sótáblákat, akár két-háromheti szekerezéssel, a pesti sóházhoz, esetleg a Dunavecse határában fekvő katonai éléstárba fuvarozza. De kapnak másfajta fogatos munka lehetőségén is, csak adódjék: a Csőváron égetett meszet több szomszédos falu népe szállítja, a domonyiak zsidók részére fát fuvaroznak, forgalmas út mentén lakók átmenő kalmároknak előfogatot, szekeret adnak, számos falu gazdái a kereskedőket s kézműveseket hordják-viszik portékájukkal együtt közeli vásárokra. A zsellérek pedig — nem térve ki a részért vállalt, tehát természetben díjazott aratásra, kaszálásra (lovas gazdáknál a gabona nyomtatására) — főképp kapálásra vállalkoznak Pest, Buda, Vác, olykor szomszéd községek szőlőhegyén; a vácbottyániaknak még a szentendrei szőlők kapálása is kedvező alkalmat jelent. Nemcsak az egyes jobbágyok: maguk a községek is azon voltak, hogy pénzjövedelemhez jussanak. Kellett ez a községi kiadásokra: pap, kántor, iskolamester, jegyző, konvenciós alkalmazottak (pásztorok, kerülők, továbbá számos esetben kocsis, kovács, molnár, mészáros) fizetésére stb., befolyásos urak ajándékkal való megnyerésére (discretio); ezenfelül sokhelyt a közös pénztár is hozzájárult az egyesek pénzbeli terheinek fedezéséhez. Mindezt az elüljáróság mindenekelőtt úgy próbálta teljesíteni, hogy a földesúrtól, még ha tekintélyes „árendát" kellett is fizetni értük, bérbevette az ún. regálékat vagy királyi kisebb haszonvételeket, melyek közé az italmérés, húsvágás, őrlés, vásártartás tartozott. Ha volt szőlőhegy a faluban, a bormérés fél esztendőn át, különben pedig negyedévig a földesúrnak járó minden ellenszolgáltatás nélkül megillette a községet. Ám számos helység inkább anyagi terhet vállalt, csak hogy egész éven át a borkocsma birtokában lehessen, s gyakran még külön fizetett az uraságnak azért, hogy pálinkát, esetleg sört is mérhessen ott; még az a jövedelem is, mely a kocsmáros bérén felül maradt, komoly segítséget jelentett a község háztartásában. Hasonló céllal bérelte a földesúrtól a mészárszéket és — ha volt — a vízimalmot is; a sokkal gyakrabban előforduló szárazmalmok használatáért, melyeket a maguk erejéből hoztak létre, rendszerint nem kellett külön fizetniük. Vác városa és a mezővárosok királyi kiváltság alapján országos vásárokat tarthattak; ha a földesúrtól sikerült a vásárjövedelmet bérbe venni, az ebből eredő haszon is segített a községen, mely rendkívüli kiadások (mint beszállásolt tisztek részére kvártélyház építése), esetleg rossz gazdálkodás miatt nem egyszer adósságokba keveredett. Az egyes helységek az újjátelepülés ideje óta a fejlődés útjának különböző állomásaitjárták végig. Meddig jutottak el az 1760-as években: arra a maguk vallomásán kívül, annak kiegészítéseképp a nyolc évvel korábbi adóösszeírás számszerű adataiból következtethetünk. Persze ezúttal is hangsúlyozni kell, hogy ezek a számok csupán tájékoztató értékűek, teljes pontosságra nem tarthatnak igényt. Adóról lévén szó, a parasztnép nyilván ekkor is élt az eltagadás fegyverével; elsősorban az állatállomány (kivált a külső legelőre hajtott jószág), de a termés egy része is kicsúszhatott a felsőbb ellenőrzés alól. Ha még azt is hozzávesszük, hogy a növendék jószágra nem terjedt ki az összeírás, bízvást elmondható, hogy a valóság az összeírtnál kedvezőbb képet mutatott. Nagy vonásokban mégis jellemzők lehetnek az egyes tájegységekre a számszerű adatokból következő, egészhez viszonyított százalékos arányok (3. táblázat).
